Orbán Viktor: Úton a semmi felé
"Az ismeretlen nem több, mint ami. Fogadd el, hogy ismeretlen, és zavartalanul fogsz hajózni. Mindent tarts ismeretlennek, és megnyered a játékot. Csupán erről van szó. Nem igaz?"
John Lennon
Orbán Viktor legutóbbi kísérleti videóetűdjében ismét az emberi létezés legalapvetőbb kérdéseire keresi a választ. Meddig mehet el az egyén? Hol van a közösségből kiváló emberi akarat határa? Van-e a lineáris létezésnek végpontja? És ha van, akkor a létezés végességén túl hol kezdődik a semmi vagy az ismeretlen valami?
A cselekmény kezdetén a látszólagos harmónia illúziója szinte tökéletes, viszkető feszültség, a hitchcock suspense fokozatosan kúszik be a néző bőre alá. Ezt szinte észrevétlen, virtuóz filmnyelvi eszközökkel éri el az alkotás. Például úgy, hogy a szereplők arcai egészen a film geometriai közepéig szinte teljesen láthatatlanok (csak a Tarkovszkijt pimaszul idéző tükröződés engedi sejtetni, hogy ki is ülhet a volánnál). Egy akaratos ismeretlen vezet minket, nézőket az ismeretlenbe.
A szerző a teljes azonosulásra kényszeríti a befogadót. A recepció során szinte a főhős fejébe zárja a nézőt a finoman zaklatott lebegő szubjektív kamerával. Eggyé válunk hősünk apokaliptikus, a létezés határát feszegető hübriszével. Mi is tudni akarjuk mi van "odaát"!
A harmónia a cselekmény felénél bomlik meg először (és végleg), a kivonulni vágyó egyén beleütközik a civilizáció, az emberi közösség utolsó végvárába. A gát szimbolizálja az elemekkel küzdő emberiség kétségbeesett küzdelmét a fenyegető természettel szemben.
De itt még a közösség teljes összefogásával és a Pintér nevű szereplő szinte a végletekig önfeláldozó vakmerőségével (Vergiliusként vezeti ki hősünket a földi purgatóriumból) ad reményt a harmóniára kétségbeesetten vágyó nézőnek. 
De nem, még mindig nem lélegezhetünk fel. Hőseink heroikus küzdelme, a nagy akadály leküzdése látszólag értelmetlen erőfeszítés volt.
A film kétharmadánál úgy tűnik, nincs tovább. Elértek Thelma és Louise-i szakadékához, a földi út végéhez. De akkor mivégre volt a hosszú út, a keserves küzdelem? Talán a küzdésért magáért? Választ nem kapunk.
Orbán nevű hősünkkel együtt úgy állunk magányosan és nézünk a végtelenbe, mintha magunk is valamelyik Caspar David Friedrich-kép lélekben zaklatott figurái lennénk. Értetlenül, elhagyatva nézzük a vizet, mint Truffaut 4oo csapásának végén Antoine, aki végre megpillantja a vágyott tengert, de kétségbeesetten fordul vissza a kamerába és várja tőlünk a választ. Jaj, de mi honnan tudhatnánk?
A transzcendenst a távolba hiába kutató Orbánhoz odalép a hírhozó, a Sancho Panza-i figura, aki a reményt hozza: Paks, a modern ember Noé bárkája, nincs veszélyben. És ekkor a végtelenbe menő lineáris időszerkezet lezárul és egy új hermeneutikus világrend, a körkörösség tölti be az űrt.
Visszafordulnak hőseink, de már nem lehet se látni, se hallani őket. Csak az örvénylő, mindent ellepő vizet.