Valahogy úgy alakult a hetem, hogy két frissen megjelent és igen erős dokumentumfilmbe is belefutottam, és mivel a jelek szerint elég szürke hétvége áll előttünk, gondoltam felvetem őket, hátha valaki pont ilyen programot keresett magának.

Sky Ladder

Kevin Macdonald filmjét már korábban is vetítették fesztiválokon, de csak nemrég került fel a Netflixre, ezzel pedig végre elérhető lett az interneten is. Az egyik leghíresebb és legjelentősebb kortárs kínai művész, Cai Guo-Qiang életéről, illetve titkos főművéről szól.

Cai elsősorban tűzijátékokkal és különböző pirotechnikai eszközökkel dolgozik, hol vászonra, hol pedig csak a szabad égre, több évtizedes pályafutás után mára igazi világsztár, megjárta New York, London és Párizs legmenőbb kiállítótereit is, de mellette ő tervezte a 2008-as pekingi olimpia megnyitóünnepségének egy jelentős részét.

A világhírnév és az egyöntetű kritikai siker mellett van azonban Cainak egy titkos vágya, amibe már többször belebukott: létrehozni egy félkilométeres lángoló létrát, egészen fel az égbe. A film a negyedik kísérletet követi végig, ahogy Cai titokban próbálja összehozni a kollégái által szimpla őrültségnek tartott projektet, hogy ezt adja ajándékba 100 éves nagymamájának.

Cai erős karakterének bemutatása mellett a Sky Ladder azért is izgalmas alkotás, mert elég jó betekintést enged a kortárs kínai politika és a művészet kapcsolatába, egy olyan kérdésre, amivel Cainak is állandóan konfrontálódnia kellett pályafutása alatt.

HyperNormalisation

Adam Curtis az egyik legnagyobb hatású brit dokumentumfilmes, a BBC állandó alkotója, népszerű baloldali szerző, aki pályafutása során végig a társadalom, a politika és az emberek kapcsolatát vizsgálta a legkülönfélébb irányokból.

Legújabb filmjét, a HyperNormalisationt csak pár napja mutatta be a BBC, és a 160 perces filmet megnézve nem nagy megállapítás, hogy jóval nehezebb darab, mint a Sky Ladder: Curtis két konkrét eseményből vezeti le történelmünk elmúlt 40 évét, hogy megmutassa, milyen folyamatok vezettek el az igazságon túli világig, ahol Trump és Putyin lehetnek a fő aktorok, és ahol a Facebook alakítja életünk majd minden pillanatát.

Ehhez pedig egészen elképesztő tempót választ, amiben folyamatosan váltják egymást a legkülönfélébb archív felvételek, főleg a Közel-Keletről és az Egyesült Államokból, 1975-től napjainkig.

Curtis filmjével rengeteg ponton lehet vitatkozni, teljesen önkényesen választott hangsúlyokat, sokszor túlzottan leegyszerűsít történelmi eseményeket és fontos szereplőket teljesen kihagyott a narratívájából, de közben mégis nagyon intenzív élmény.

Egyrészt előszedett egy csomó olyan felvételt, melyekkel jóeséllyel korábban alig találkozott valaki, másrészt pedig ha a történet egészét, amit felrajzol, nem is fogadjuk el könnyen, attól még az egyes történetkockák önmagukban is nagyon erősek: az internet hajnaláról, a világot hülyére vevő és a hülyére vett Kaddafiról, az üzletember Trumpról, Kissinger és Reagan Amerikájáról, Putyinról és az őt befolyásoló posztmodern színházi hatásokról és így tovább, szinte a végtelenségig. Ezek az egymásra ömlesztett párperces blokkok is bőven alkalmasak arra, hogy olyan kérdéseket fogalmazzunk meg a világról, amik amúgy ritkán szoktak eszünkbe jutni.

A Youtube-on sajnos felirat nélkül van csak fenn a film, de állítólag van helye az internetnek, ahol megtalálható angol felirattal együtt is, magyar feliratról viszont sajnos még nem tudunk.