A Bajnokok Ligája, illetve elődje, a BEK története egyaránt tele van legendás sztorikkal. Számos angol csapat került közel a sikerhez azok közül is, amelyek végül soha nem nyerték el a trófeát. Korábbi sikeres sorozatunk befejezéseként egy újabb régi sztorit porolunk le - avagy Leeds United, másodszor.

Ezúttal viszont kicsit messzebbről kell induljunk. A Leeds 1974 tavaszán ötéves böjtöt követően hódította el újra az angol bajnoki címet, így kísérletet tehetett arra, hogy a BEK következő kiírásában felülmúlja az első nekifutásra összehozott elődöntős menetelését. A legendás Don Revie által irányított sárga-kékek azonban komoly slamasztikába kerültek, amikor edzőjük egy éles váltással elvállalta a nyugat-németországi világbajnokságról lemaradó angol nemzeti csapat irányítását.

A bajnokcsapatnak tehát villámgyorsan új edzőt kellett találnia - lehetőleg olyat, aki képes a BEK-ben is méltó módon képviselni az angol futball hírnevét. A választás végül egy bizonyos Brian Clough-ra esett, aki korábban nem csak bajnoki címet nyert a Derby County csapatával, de a BEK-ben is komoly menetelést rakott össze a Kosokkal.

A dolog pikantériája azonban nem ez volt, sokkal inkább, hogy Clough korábban a maga karakán nyíltságával rengeteg alkalommal kritizálta a Leeds - és főleg Revie - stílusát a sajtóban. A szurkolók többsége emiatt gyűlölte őt, amivel persze az edző is tisztában volt. Nem véletlenül nyitott azzal a bemutatkozó sajtótájékoztatóján, hogy

„a korábbi sikereiteket dobjátok ki a szemétbe, ugyanis nem tisztességgel értétek el azokat. Mától minden másként lesz.”

Clough lesajnáló, arrogáns és cinikus nyilatkozatai - viszonyításképp: hozzá mérve Mourinho nagyjából egy grál lovagnak felelne meg - már a nyár közepére kiverték a biztosítékot a Leeds vezetőségénél, a hangulat pedig pattanásig feszült. Az edző saját bevallása szerint ugyan csak önmagát védte a szurkolók gyűlöletével, és Revie rosszindulatával szemben, de ebben a szemléletben még a saját játékosai sem osztoztak. Az öltöző egyértelműen edzője ellen fordult, a csapat főkolomposai, név szerint Johnny Giles, Norman Hunter és Billy Bremner pedignyílt palotaforradalmat szerveztek Clough ellenében.

A szezonnyitó szuperkupa-meccsen mindjárt jelentkeztek is az idegtépő harc eredményei: nem elég, hogy a Keegannel összeakaszkodó Bremnert a liverpooli legendával együtt kiállították, de a Leeds a kupát is elbukta büntetőkkel a Vörösökkel szemben. A lejtmenetet innentől nem lehetett megállítani:

Brian Clough 44, leedsi kispadon töltött munkanapja alatt mindössze egyetlen meccset tudott nyerni a csapattal,

így nem meglepő, hogy a vezetőség rövid úton menesztette. Utódja Jimmy Armfield lett.

Érdekesség, hogy Clough menesztése után nem sokkal a Yorkshire Television összehozta a focitörténelem egyik legérdekesebb beszélgetését, egy asztal mellé ültetve Revie-t és a bukott leedsi edzőt. A dolog persze nem ment simán, Clough egészen az utolsó pillanatig nem tudta, hogy gyűlölt ellensége is szerepelni fog a műsorban - ha tudta volna, aligha vállalja. Így viszont a tévések gyakorlatilag tőrbe csalták őt, ráadásul maga a beszélgetés is elég kiegyensúlyozatlanra sikerült: a szemmel láthatólag megtört, de karakán Clough-fal szemben egy vérszomjas, igazához kérlelhetetlenül ragaszkodó Revie ült, aki ok nélküli erőfitogtatásra használta fel szereplését. Más kérdés, hogy az élet később igazságot szolgáltatott, és míg Revie csúnyán megbukott a válogatott élén - amely az 1978-as argentínai vb-ről is lemaradt -, addig Clough kisvártatva Nottinghamben felépített egy legendás, kétszeres BEK-győztes csapatot.

Ez a bejegyzés azonban nem erről a történetről szól - talán majd egy másik, egyszer -, hanem a Leeds szárnyalásáról, ami Clough menesztése után szinte varázsütésre elkezdődött. A feltámadás egyik első jele a Zürich elleni BEK-párharc odavágója volt, Clough kiebrudalása után néhány nappal. A Leeds 20,000 néző előtt könnyed, 4-1-es győzelmet aratott a svájciak felett az Elland Roadon, így az is belefért, hogy a visszavágót elveszítse a csapat, 2-1-re. Armfield a magabiztos továbbjutással elhallgattatta a kétkedőket, és időt nyert magának.

A következő körben - vagyis a legjobb tizenhat között, ó, régi szép idők - már jóval komolyabb ellenfelet sodort az élet a Leeds útjába, az előző évad egyik elődöntőse, az Újpesti Dózsa képében. Az első meccset 1974. október 23-án játszották Budapesten, és bár piros betűs ünnepnek ez akkoriban nem számított, az azidőtájt szinte örökös magyar bajnok újpestiek bizakodva várták az összecsapást. A jó hangulat azonban korán elillant: Peter Lorimer már a 7. percben elcsendesítette a Népstadion közönségét. Duncan McKenzie ugyan nem sokkal később piros lappal kiállt - Fazekas Kapa pedig egyenlített büntetőből -, de az angolok nem adták könnyen magukat, és gyakorlatilag fordulásból visszavették a vezetést Gordon McQueen révén. Az eredmény nem változott, a 2-1-es idegenbeli siker azt jelentette, hogy a Leeds a továbbjutás toronymagas esélyeseként várhatta a novemberi visszavágót.

Az a meccs már jóval kevesebb izgalmat hozott, a Dózsa megnehezíteni sem igazán tudta az angolok dolgát. McQueen, Bremner és Yorath fejesgóljaival tükörsimán nyert a Leeds, így egy nappal a november 7-i ünneplés előtt véget értek a magyar álmok a BEK-ben. Mutatjuk képekben:

A negyeddöntőben Brüsszel próbálta megállítani Angliát, vagyis a Leeds csapatát, de ők sem jártak több sikerrel, mint a magyar próbálkozók. Már az első találkozón - a dolog tétjét jól mutatja, hogy 43,000 hazai fanatikus préselődött be az Elland Roadra - zúztak egy sima hármast az Andrlechtnek Hunterék, hogy aztán idegenben is kibrusztolják a győzelmet Bremner révén, és kapott gól nélkül masírozzanak az elődöntőbe. A meccs maga ezzel együtt inkább a katasztrofális állapotú brüsszeli gyep révén vonult be a köztudatba, illetve amiatt, ahogyan a zászlós és egyéb tötymörgő szurkolók Bremner gólja után a pályára özönlöttek. Anglia nem tagadta meg önmagát!

Az igazi feladat viszont az elődöntőben érkezett: a Rinus Michels vezette, többek között Neeskensszel, Rexach-sal és Cruyffal felálló FC Barcelona. Utóbbi akkor a maga 922,000 fontos vételárával a világ nem csak legjobb, de legdrágább játékosának is számított, nem mellesleg pedig háromszoros BEK-győztesnek, még az Ajax színeiben. Kimondottan azért vitték Katalóniába - felfedezőjével és mentorával, Michelsszel együtt -, hogy Barcelonában is megszerezze a legrangosabb európai serleget, és olyan csapatot építsen maga köré, amely felveheti a versenyt a kor abszolút szuperklubjával, a Bayern Münchennel.

Mivel a másik ágon eközben a bajorok a St. Etienne-nel vívtak, a közvélemény egy emberként a szuperdöntőt várta. Igen ám, csakhogy erről a leedsi játékosoknak elfelejtettek szólni, ezért aztán az 50,000 néző előtt vívott hazai meccsen Billy Bremner már a kilencedik percben bevette Salvador Sadurní kapuját. A remekül játszó Leeds ezt követően egészen a második félidő közepéig magabiztosan őrizte előnyét: akkor azonban egy remek szabadrúgás-kombinációval lecsapott a Barca, és Juan Manuel Asensi góljával egyenlítettek a vendégek. Az öröm kerek egész 12 percig tartott Katalóniában, az újra feltámadó Leeds ugyanis egy kapu előtti kavarodást kihasználva a 78. percben visszavette a vezetést, és Clarke góljával meg is nyerte a meccset. Igaz, a 2-1-es hazai győzelem nem ígért kellemes másfél órát a Camp Nouban.

Embertelen visszavágó következett. A Barca otthona már akkor is pontosan olyan félelmetes erődnek számított, mint mostanság, a Leeds játékosainak 110,000 üvöltő katalán fanatikus előtt kellett megpróbálniuk kivívni a továbbjutást. A hazai drukkerek leginkább attól a Cruyfftól várták a megváltást, aki az Elland Roadon megvívott első meccsen eléggé halványan játszott. A Leeds védője, Trevor Cherry így emlékezett vissza a meccs előtti készülődésre:

„Tudtuk, hogy ő csak egyetlen játékos a sok remek közül, de mégis, mindenkit elhalványított maga körül. Pedig nem akármilyen társak játszottak mellette: ott volt Neeskens, Rexach, és az előző mérkőzésen gólt szerző Asensi is.”

Ok tehát volt a félelemre, de ezen az estén a Leeds továbbjutására esküdte az Istenek. Sikerült például egy angolosnál is angolosabb gólt szerezni, mindjárt a meccs legelején: Dave Stewart kirúgását megcsúsztatták, a lecsorgó labdát pedig a csatár Lorimer könyörtelenül bevágta Urpi hálójába. Minimalizmus a sikerért.

A sokkoló idegenbeli gól az első félidőre ki is ütötte a Barcelonát, a második játékrész pedig már csak arról szólt, hogyan tudják zabálni az időt az angol játékosok. A válogatott skót, ír, walesi és angol legények úgy fetrengtek, színészkedtek és primadonnáskodtak, hogy az egy született katalánnak is becsületére vált volna, és ezen az sem változtatott, hogy a 69. percben Clares kiegyenlítette előnyüket. A helyzet akkor forrósodott fel igazán, amikor egy perccel később egy könyökös miatt McQueent kiállította Linemayer bíró: ezt követően már törte a háló a leedsi védők hátát. Gól azonban nem született, a Barca nem tudta kiharcolni az egyenlítést összesítésben, így a Leeds készülhetett a párizsi döntőre.

Ahol a papírforma szerint a St. Etienne-en átlépő Bayern München, vagyis a címvédő várta őket. Érdekesség, hogy potom 26 évvel később megismétlődhetett volna ugyanez a döntő, ha a Valencia a 2001-es elődöntős párharcban nem üti ki az akkor többek között Dacourt-ral, Ferdinanddal, Kewell-lel, Alan Smith-szel és Vidukával felálló leedsieket.

Az esélyes egyértelműen a München volt, amelynek kezdőcsapatában hat világbajnok játékos - a kapus Maier, a zseniális Beckenbauer, a világ akkori egyik legjobb bekkje, Schwarzenbeck, Kappelmann, Uli Höness, illetve a gólgép Gerd Müller - kapott helyet. A Leeds eközben visszatért ahhoz a felálláshoz, amivel a szezont kezdte a csapat, a később érkezők közül senkit nem tett be a kezdőbe Armfield. Ennek egyik legnagyobb vesztese Cherry lett, aki azóta sem érti mellőzésének okait:

„Régen volt már, de még mindig nem értem. Játszottam az elődöntőben, a dolgok jól mentek, de a fináléban már nem kerültem be a csapatba. Nem gyakran van pedig ilyen esély az ember életében.”

A média akkoriban azt rebesgette, hogy a háttérből Revie mozgatta a szálakat, és ő mondta tollba Armfieldnek, mikor, milyen kezdőcsapattal kell felállnia.

A mérkőzés egy brutális szabálytalansággal kezdődött: Yorath faultolta ellentmondást nem tűrően a svéd Anderssont, akit azonnal le is kellett cserélnie Dettmar Cramernek, a Bayern edzőjének. A játékvezető azonban nem nyúlt bele a mérkőzésbe és nem adott piros kártyát a játékosnak. Uli Hoeness az egyik legbrutálisabb belépőnek bélyegezte ezt, amit valaha látott.

Az első félidőben Beckenbauer tizenhatoson belüli kezezése is borzolta a kedélyeket, ám a büntető elmaradt, Michel Kitabidjan játékvezető nem akart főszereplővé válni - ekkor még legalábbis biztosan.

A második félidő már eseménydúsabbra sikerült. A Leeds ugyan szerzett egy gólt, de ezt a bíró les címén érvénytelenítette. Bremner valószínűleg valóban rossz helyen állt a beadás pillanatában, de ezt a mai napig sokan vitatják, különösen az angol szurkolók közül; Duncan McKenzie pedig azóta még azt is megkockáztatta egy interjúban, hogy a Leedstől elloptak egy BEK-győzelmet a francia játékvezetők.

Miközben az angol játékosok hevesen reklamáltak, a média munkatársai magától értetődő természetességgel mentek be a pályára fotózni egy kicsit. A lelátón eközben a már akkor sem feltétlenül halvérű leedsi szurkolók vérnyomása a kritikus szint fölé emelkedett, megindult a balhé kezdeményezése. Mindez csak fokozódott, miután a 71. percben Roth megszerezte a vezetést a münchenieknek, és ki tudja, hová fajul, ha tíz perccel később Gerd Müller nem dönti el végleg a meccset. Így viszont a kedélyek megnyugodtak, a Leeds beletörődött az ezüstérembe.

A fehér mezesek hősiesen küzdöttek, de ennyire tellett erejükből. A Bayern címet védett a BEK-ben, egy évvel később pedig a triplát is összehozta. Ezt követően viszont Britannia bosszúja következett: 1977 és 1984 között 7 BEK győzelem került az angolok zsákjába. A párharchoz még hozzátartozik, hogy a feldühödött angol szurkolók kinyomták egy német riporter szemét, tönkre tettek egy 50,000 font értékű kamerát, és ha már arra jártak, egy fotós kezét is eltörték. Ráadásul a csapat a bajnokságban mindössze a 9. helyen zárt ebben az évben. Ezekre a pillanatokra azonban örökké emlékezni fognak, azok pedig pláne, akik meg is élték azokat és manapság még egy Premier League szereplésért is sokat adnának Leedsben…

Az idők bizony mindenhol gyorsan változnak.