Internetet megszálló kormányok, kegyetlen szembenézés a múlttal és egy grúziai buszállomás végnapjai
A héten zajlik a 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, ami minden évben a társadalmi témákra érzékeny dokumentumfilmek rajongóinak egyik legnagyobb ünnepe.
Idén is rengeteg film szerepel a fesztiválon, a honlapon lehet végigpörgetni a programot, de mi megnéztünk előre öt filmet, hogy ezzel is segítsünk kicsit orientálódni. Az öt, véletlenszerűen kiválasztott film megnézése után az egyik fő tapasztalat az volt, hogy a Verzión nagyon nehéz melléfogni, úgy jöttek szembe remek filmek, hogy előtte direkt nem kerestem rá, hogy mi is vár majd rám. Azaz ezeken a filmeken túl is érdemes bátran próbálkozni a fesztiválon. És akkor az öt film:
Kambodzsai tavasz
A brit Chris Kelly filmjének főhősei azok a kambodzsai nők, akik nem voltak hajlandóak beletörődni abba, hogy felülről irányított városfejlesztési program keretében felszámolják addigi otthonukat, földönfutóvá téve őket. A földfosztások és erőszakos természeti átalakítások áldozatainak küzdelme önmagában erős téma lenne, de a Kambodzsai tavasz jóval többet mutat be ennél. Egyrészt mert a forgatás évei alatt komoly politikai folyamatok indultak meg az országban, így az eredetileg csak közvetlen lakókörnyezetük védelmében szerveződő nők hirtelen az országos és nemzetközi politika sodrásában találhatták magukat.
Másrészt mert a film a politikai krimikbe illő alapsztori mellett olyan témákat is érint, mint hogy milyen szerepe lehet a hasonló igazságtalanságok fenntartásában az olyan, akár jó szándékkal érkező nagy intézményeknek, mint a Világbank, mennyi esélye van egy buddhista szerzetesnek, hogy a politikai ügyektől távol maradni akaró egyháza ellenére cselekedjen, vagy hogy elkerülhető-e, hogy egy társadalmi mozgalom tagjai egymás ellen forduljanak, ahogy egyre kilátástalanabbnak érzik az eredeti harcukat.
A kaméleon színe
A fiatal filmes, Andrés Lübbert anyja belga, apja chilei. Élete egy pontján megtudja, hogy apját, miután a hetvenes években Kelet-Berlinbe menekült Pinochet diktatúrája elől, megfigyelte a Stasi. A megfigyelési aktákat kikérve egyre több minden kezd utalni arra, hogy apja talán mégsem szimplán egy politikai menekült volt, mint ahogy mindig gondolta. A 60 éves férfival együtt utaznak vissza Chilébe, hogy szembe nézzenek apja múltjával, amiről fokozatosan derül ki, hogy sokkal sötétebb foltokat is tartalmaz, mint amiről addig mesélt családjának.
A kaméleon színében alig történik valami: apa és fia Chile és Berlin különböző levéltárai és emlékhelyei között bolyong, és közben közösen próbálják megérteni az idősödő férfi múltját. De a film így is felkavaró, elsősorban azért, mert mindkét szereplő borzasztóan zavarban van. Meddig van joga egy fiúnak apja múltjában vájkálni? Joga van-e valakinek ahhoz, hogy új életet kezdve a világ másik felén, saját maga számára is elfeledetté tegye azokat a dolgokat, amik megtörténtek vele? Ilyen témák körül forog a film, ami nemcsak a chilei viszonyokról, hanem általában a diktatúrák hatalmi rendszerébe belesodródó emberek helyzetéről is sokat mesél el.
Didube, végállomás
Ha van lassú folyású és eseménytelen dokumentumfilm, akkor ez az. De a Tbiliszi külvárosában lévő tranzitállomás életéről szóló film mégsem unalmas egy pillanatra sem. Sőt, igazából elég hamar azt is elfelejted, hogy egy filmet nézel. A Didube, végállomás főhőse a buszpályaudvar állatgyógyszertárát vezető házaspár. Gyakorlatilag alig történik velük bármi, vevő kevés van, az érdeklődőket meg az idős férfi sokszor inkább lebeszéli, hogy bármit vásároljanak.
A mindössze 60 perc hosszú film a mindennapjaikat a pályaudvaron élő emberek sehova se tartó beszélgetéseiből, apró sztorijaiból, bosszúságaiból és pár önfeledt pillanatukból áll össze. Meditatív alkotás, aminek a felszíne alól azért egy csomó minden kiderül arról is, milyen lehet az élet a mai Grúziában. Ha klasszikus belefeledkezős filmet keresel, akkor Shorena Tevzadze alkotása tökéletes választás lehet.
Színtiszta csapat
A Beitar Jeruzsálem a “nép csapata” Izraelben, hasonló helyzetben vannak, mint nálunk a Fradi. Fanatikus szurkolótábor, politikai kapcsolatok, erőteljes hagyományok. Az egyik ilyen hagyomány volt, hogy a Beitar maradt az egyetlen elsőligás izraeli csapat, amiben soha nem játszott még arab játékos. Egészen 2012-ig, amikor a csapat orosz-izraeli oligarcha tulajdonosa egy csecsenföldi üzlet keretében váratlanul két csecsen muszlim játékost hozott a csapathoz.
És ekkor elszabadult a pokol: a Beitar rasszista ultrái a saját csapatuk ellen fordultak, az új csapattagok mellett kiálló játékosok korábbi kedvencből egy perc alatt ellenséggé váltak, a feszültség pedig egyre jobban nőtt a klub és fanatikus drukkerek között. A Színtiszta csapat azt az egy évet követi végig, amíg ez a küzdelem zajlik, rengeteg izgalmas leágazással. A sport és politika viszonya, vagy az izraeli társadalomban jelenlévő rasszizmus is erős jeleneteket szül, de legalább ennyire működik a film személyes oldala is: a két fiatal csecsen srác döbbenetéről, akik csak focizni érkeztek egy másik országban, abban a reményben, hogy ez majd ugródeszkát jelenthet számukra az európai topligák felé, és hirtelen egy nagyon feszült helyzet közepén találták magukat.
Fekete kód
Hogyan használják a kormányok az internetet arra, hogy megfigyeljék és manipulálják az embereket? Alkalmas még az internet arra, hogy eszköz legyen elnyomó hatalmak ellen küzdő aktivisták kezében? Erre a két kérdésre keresi a választ a film, ami tibeti, szíriai, pakisztáni és brazil példákon keresztül mutatja be, az egymással szemben álló felek hogyan használják az internetet.
A Fekete kódnak akad két gyengébb pontja: egyrészt, hogy 2015-ben készült, és mivel rohamosan fejlődő területről van szó, egy-két problémafelvetés azóta már jelentősen eszkalálódott vagy átalakult. Másrészt ha valaki csak közepesen lelkesen követi a témában születő cikkeket, akkor sok új elméleti felismerés nem fogja érni. Viszont szerencsére a személyes történetek bőven kárpótlást jelentenek: erős sztorikra sikerült felfűzni ezeket a témákat, az erőszakba fordult brazil tüntetésen történtek közösségi rekonstruálására indult mozgalom például az egyik leghatásosabb krimijelenet volt, amit idén láttam.