A legszebben mesélő magyar művész ment el

GYÁSZ

Szombaton elhunyt Jankovics Marcell, az egyik legkiválóbb magyar művész. Könyvillusztrátorként, tanárként, kultúrtörténészként és kultúrpolitikusként is jelentős volt, de a legtöbben rajzfilmesként ismerik.

Ő készítette a Magyar népmesék sorozat legtöbb epizódját, a Mondák a magyar történelemből sorozatot. Mozifilmen dolgozta fel a János vitézt, a Fehérlófiát, Az ember tragédiáját, és hamarosan bemutatják utolsó nagy művét, a Toldit is.

Meséin generációk nőttek fel, de művei felnőtteknek is szóltak. A közel három évtizedig készült rajzfilmje, Az ember tragédiája, Madáchoz méltó feldolgozása és értelmezése az emberiség kultúrtörténetének - minden szín más stílusban készült, rengeteg eredeti játékos utalással és drámaisággal, de mindvégig hűségesen az eredeti szöveg szándékaihoz és értelméhez.

Jelenet Az ember tragédiája című filmből.

Amikor kifejezetten gyerekeknek rajzolt, akkor is úgy tette, hogy a felnőttek is találjanak maguknak megfejthető titkokat. Azon mégis meglepődött, hogy az eredetileg óvodás korosztálynak készült Fehérlófia című filmjét a pszichedelikus animáció nagyszerű műveként kezdték ünnepelni világszerte a drogos szubkultúrában, évtizedekkel az elkészülte után.

Jelenet a Fehérlófia című filmből.

Jankovics szinte mindig a magyar kultúrtörténetből indult ki hosszú munkássága alatt. Népmesékhez, mítoszokhoz, mondákhoz és a magyar irodalom klasszikusaihoz nyúlt általában, karakteresen magyar művész volt. A hagyományból autonóm, és aktuálisan érvényes mondanivalóval merített - sosem lett nemzetieskedő giccs, vagy hagyományőrző utánzás az, ami kezei közül kikerült.

A kortárs világhoz szólt, humorral, erotikával és ősi szimbólumokkal, műveiben a régi és a modern elemek egymást erősítették. Jankovics egyszerre hitt a folytonosságban és az autonóm alkotó szerepének fontosságában, és olyan elegánsan kötötte össze a régit a maival, a tiszteletre méltó ősit a formabontó újjal, ahogyan csak nagyon kevesen képesek rá.

Jelenet a Magyar népmesék sorozatból.

Értette és ismerte a hagyományokat, és volt bátorsága és gondolata a saját mondanivalójához alakítani azokat. A múltba kapaszkodásról 2016-ban ezt mondta a Heti Válasznak (ahol egy időben szerkesztőbizottsági tag is volt): „A jelen kultúrája válságban van, ahogy a gazdaság, a migránskérdéssel terhelt politika és a felmelegedéssel küzdő természet is. Azért foglalkozom a könyveimben annyit a múlttal, olyan dolgokkal, amelyek nem részei a ma kultúrájának, mert kell a folytonosság. Keresem, hol lehet a jövőben értelmesen használni a múlt erényeit”.

Első nagyfilmje a János vitéz volt, aminek terveihez az inspirációt többek között a Sárga tengeralattjáró című filmből szerezte, de ez a film vezette figyelmét a népművészet felé is. Az 1973-ban bemutatott film elképesztő siker lett, 1,5 millióan látták moziban, bőven verte a korabeli élőszereplős nagyjátékfilmek nézettségét.

Jelenet a János vitéz című filmből.

Jankovics történeti szintézisre való hajlamára kiváló példa, ahogy a Fehérlófia (1982) című filmjében megjelenő háromfejű sárkány a történelmi korszakokat is szimbolizálja: „A lávát okádó első az emberiség régmúltját, a kőkorszakot, a lövő és robbantó második a közelmúltját, a 18-20. századot, a sugárfegyveres harmadik a jelent és a jövőt képviseli” - mondta később a szörnyetegről.

A különböző kulturális hagyományok szintézise is megjelenik abban a filmben: „Az agyagszobrot egyrészt az olmék indián szobrok inspirálták, másrészt azok a közép-ázsiai óriások, amelyek a Fehérlófia ottani meseváltozataiban szerepelnek. Ebből is kitűnik, hogy a mesék és a mítoszok egyetemesek, a különbségek legfeljebb csak stilárisak. Amikor a film figuráit terveztem, rengeteg japán fametszetet is lerajzoltam, és használtam is japán színházi maszkokat a hőseim arckifejezéseihez” - mesélte később.

Osztályellenségből művész

Üknagyapja Kossuth Lajos sógora volt, nagyapját pedig 1904-ben parlamenti képviselővé választották, és a magyar hegymászósport egyik megteremtőjeként is emlékeznek rá.

Banktisztviselő apját 1950-ben koholt vádakkal, politikai alapon kényszermunkára ítélték, a családot kitelepítették. Az 1941-ben született Jankovics Marcell a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanult. 1959-től foglalkozott rajzfilmekkel, érettségi után fázisrajzoló lett a Pannónia Filmstúdiónál - „reakciós” származása miatt nem mehetett egyetemre, az építész karra is hiába felvételizett többször is.

1965-68 között Dargay Attilával és Nepp Józseffel együtt dolgozott a Gusztáv című sorozaton, majd saját rendezésű műveivel tűnt ki, külföldön is. 1977-ben Cannesban a Küzdők című rövidfilmje Aranypálmát nyert, Sisyphus című munkáját három évvel korábban Oscarra jelölték. Az utóbbi, mindössze két és fél perces filmjéről így nyilatkozott 35 évvel a bemutatója után: „A Sisyphus tényleg jó film. Anyám azt mondta: »Kisfiam, az életben nem fogsz ilyen jót csinálni.« Igaza volt”.

1987-ben Kossuth-, 2007-ben Prima Primissima díjat kapott. A Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke volt.

A polgári konzervatív oldal nyitott képviselője

Jankovics a politikai jobbközéphez tartozott, egy időben a Fidesz Kulturális Tagozatának elnökségének is tagja volt (a párt akkoriban ellenzékben volt), 1998-2002 között és 2010-11-ben kultúrpolitikai funkciókat is viselt, a Nemzeti Kulturális Alap elnökeként.

Jankovics Marcell 2019-ben, egy japán kiállítás megnyitóján.
Fotó: Balogh Zoltán/MTI/MTVA

Feleségével, Rubovszky Éva finnugristával a hetvenes évek végétől rendszeres összejöveteleket, szalonokat tartottak az otthonukban. Mintegy nyolcvan neves értelmiségi tartozott a körhöz, ami a 90-es évek elején oszlott fel, miután az időközben MDF-es és SZDSZ-es szimpatizánsokká váló emberek nem akartak többé szóba állni egymással. A rendszerváltás után kibontakozó kultúrharcról ezt mondta: „A polgári konzervatív oldal nyitottabb képviselői közé sorolom magam, de lehet az ember akármilyen nyitott és barátságos, reménytelen a helyzet, ráadásul még a saját oldal is árulónak tekinthet.” A színvonaltalanságot a politikailag hozzá közelebb állóktól sem tűrte, élete egyik utolsó nagyobb interjújában a pozsonyi csatáról készült animációs kurzusfilmet például lehangolónak nevezte.

Éppen tíz évvel ezelőtt, közeledve a 70. születésnapjához, Az ember tragédiája bemutatójakor így tekintett vissza a pályájára: „A felszínen nagyon derűs életem van: szerencsés, viszonylag egészséges, korához képest fiatalnak tűnő, sikeres ember vagyok, majdnem boldognak is mondanám magam – de ezért nagyon meg kellett dolgoznom. És ez a nagy elégtételem is.”