Mint a szerkesztőség önjelölt Beyoncé-ügyi tudósítója, hetek óta lázban égek, most mégis bajban vagyok. Mi az úristent lehet írni a világ egyik legkörülrajongottabb és legperfekcionistább előadóművészéről? Új lemeze, az Act I – Renaissance július 29-én jelent meg, és bizonyos szempontból nem okozott meglepetést, máshonnan nézve viszont nagyon is.

Do not attempt to leave the dancefloor

Amikor kijött az első kislemez, a Break My Soul, sokan arra tippeltek, hogy Beyoncé Dua Lipához, Drake-hez, Florence and the Machine-hez és sok más világsztárhoz hasonlóan tánccal és bulizással akar könnyíteni az emberek lelkén, hiszen így vagy úgy mindenkit megviselt az elmúlt két és fél év.

Ez így is lett, a Renaissance végig az eszképizmus, a hedonizmus és az öröm nyomvonalán halad.

Aki viszont a hat évvel ezelőtti stúdióalbum, a harcos, dühös, helyenként szomorú, mégis büszke Lemonade mintájára újabb kemény társadalomkritikára számított az énekesnőtől, az most csalódni fog. Mert ha van is benne állásfoglalás, inkább csak átvitt értelemben: olyan módon, hogy Beyoncé azokat a dolgokat ünnepli, amikért egyébként megszégyeníteni szokás a nőket, a fekete nőket pedig hatványozottan. A szex szégyentelen élvezetétől odáig, hogy valaki „túl sok”: túlságosan elengedi magát a táncparketten, túlságosan tudja és kinyilvánítja, mit akar, túl akármilyen.