Két éve derült ki, hogy Vlagyimir Putyin hekkerei megtámadták a magyar külügy informatikai hálózatát. A külügyminisztérium és több kormánypárti politikus egyszerűen letagadta, hogy ez megtörtént volna, „kampányhazugságnak” minősítette az erről szóló információt. Tették ezt annak tudatában, hogy a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat főigazgatója levélben tájékoztatta a külügyminisztériumot arról, hogy az orosz államhoz kötődő hekkercsoportok olyan szinten kompromittálták a külügyminisztérium informatikai rendszerét, hogy azt teljesen megtisztítani már nem lehet.
A legtöbbet eddig a hekkelés tudatában Barátság Érdemrendet átvevő Szijjártó Péterről vagy a szavakkal zsonglőrködő Gulyás Gergelyről beszéltünk, de érdemes áttekinteni azt is, hogyan jutottunk oda, hogy a pár éve még a világ élvonalába tartozó magyar kibervédelem minden bizonnyal kiesett a nemzetközi körforgásból, és hogyan járulhatott ez hozzá ahhoz, hogy az oroszok hekkertámadását se megelőzni, se kivédeni nem tudták.
A 2010-es választások után kapott lendületet Magyarországon is a kibervédelem koncentrált fejlesztése, ezt a szövetségesi rendszerünk is megkövetelte, ne felejtsük, 2010-ben három évvel vagyunk azután, hogy az oroszok gyakorlatilag lekapcsolták Észtországot az internetről. 2010-től a Navracsics Tibor vezette Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) alatt önálló jogkörrel rendelkező, minisztériumi struktúrába betagozódott szervezeti egységként működött a Nemzeti Biztonsági Felügyelet (NBF), ami nemcsak a hazai, hanem az EU és NATO minősített adatainak védelméért felelt. Ezen belül működött 2011 februárjától a kibertámadások megelőzéséért felelős kibervédelmi központ, a CDMA (Cyber Defence Management Authority) Frész Ferenc vezetésével. Mivel az újonnan létrehozott kiberbiztonsági központba Frész vezetésével a piacról toboroztak munkatársakat, a piacról az „államhoz” irányuló tudástranszfer jött létre, a megfelelő tapasztalat és tudás megléte miatt pedig az érdemi munka gyorsan megkezdődhetett.
A csapat már a felállásától kezdve az állami szektor minden részét átszövő konfliktusok középpontjában volt. Nagyon sokaknak szúrta az a szemét, hogy egy „civilekből” álló csapat ilyen érzékeny információkhoz fér hozzá, egy olyan idegen test volt a rendszerben, amitől mindenki tartott. A kiberbiztonsági központ rálátott a minősített hálózatokra is, legyenek azok a titkosszolgálatok, a belügy rendszerei, vagy éppen a külügy által használt Védett Külügyi Hálózat, erre a területre viszont nem igazán akart senki rálátást biztosítani. Ezeknek a rendszereknek a működéshez szükséges engedélyeket az NBF adta ki, az elbíráláskor figyelembe vették a CDMA véleményét is.
Frész Ferenc megkeresésünkre elmondta, hogy nem volt egyszerű megértetni a különböző minisztériumokkal, háttérintézményekkel, hogy a kibervédelem nem ellenük dolgozik. Itt fontos kiemelni, hogy kiberbiztonsági szempontból bizony volt is látnivaló: ők ráláttak arra, mik voltak azok a dolgok, amit az adott intézményeknek meg kellett volna tenniük, de valamilyen okból kifolyólag nem tették meg.
Az információbiztonság – főként a kormányzati szektorban – amúgy is egy olyan terület, ahonnan végtelen mennyiségű pénzt lehet kitalicskázni, így gazdasági érdekek sérültek azzal, hogy ezt valaki (a kibervédelmi központ) kívülről látja. A teljesen más környezetben és más gondolkodásmóddal működő szolgálatokkal is nehéz volt megértetni, hogy egy informatikai rendszert nem rendőrökkel kell megvédeni, mert jó eséllyel nem fizikailag fog kompromittálódni, az értékes információ védelme más jellegű védelmet igényel.
Ha folyamatos – ahogy Frész Ferenc fogalmazott – „kardozás és üvöltözés” árán is, de sikerült hatékony információáramláson alapuló érdemi működést kialakítani, az átfogó helyzetfelmérést követően tisztában lettek azzal, hogy melyik rendszer milyen elvek alapján működik, mik a gyenge pontjai. A támadóprofilok elemzése pedig lehetővé tette, hogy belőjék, melyik hekkercsoport kit és mit tud(na) kompromittálni, így kialakítottak egy fenyegetésalapú figyelmeztetési rendszert, aminek a segítségével valamennyire fel lehetett készülni a támadásokra.
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy?Ez a cikk a The Eastern Frontier Initiative (TEFI) projekt keretében készült, melyben más közép- és kelet-európai független kiadókkal együttműködve vizsgáljuk a régió biztonsági kérdéseit. A TEFI célja a tudásmegosztás, és az európai demokrácia ellenállóbbá tétele. A 444 összes TEFI-s cikkét megtalálod a gyűjtőoldalunkon.
Gazeta Wyborcza (Lengyelország), SME (Szlovákia), Bellingcat (Hollandia), PressOne (Románia).
A TEFI projekt az Európai Unió társfinanszírozásával valósul meg. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
A kormány tagjai és a kormánypárti politikusok egyszerűen letagadták azt, amit két évvel később belső dokumentumok segítségével bizonyítottunk. Összeszedtük, miket állítottak az orosz titkosszolgálatok hekkertámadásairól.
Részletes dokumentumokat ismertünk meg, amelyek bizonyítják, hogy Oroszország titkosszolgálatai kiterjedt kibertámadásokat hajtottak végre a magyar külügy ellen. Ezzel Szijjártó Pétert is szembesítettük, aki most már nem tagadott, egészen más taktikát választott.
A hekkertámadások tényét a kormány már nem tudja tagadni, de arról beszélnek, hogy bizalmas adatok nem szivárogtak ki. A trükkös válasz lényege az lehet, hogy mit neveznek bizalmasnak.
A minisztériumban a titkosszolgálatok bevonásával hamar elkészült egy dokumentum arról, hogyan lehetne biztonságossá tenni a külügy hálózatát. Minden jel arra mutat, hogy ez a terv azóta sem valósult meg.
A kormányfőt és a propagandaminiszterét Tiborcz István étterme előtt kérdeztük arról, hogy beleavatkoztak-e az ügyészség munkájába a Völner–Schadl-ügyben.