Nem egy Persija Jakarta–Persib Bandung, ami az indonéz bajnokság (Liga 1) el clasicója, de ha már ott vagyok, ki nem hagyom. Az indonézeknek tán fel sem tűnik, hogy pár éve a Bali is borneói csapat volt, ami ugye egy teljesen másik sziget, de végül is egy 280 milliós országban, ahol a futball a legnézettebb sport, talán mindegy is, ki játszik ki ellen.

Első utam a Bali United Megastore-ba vezet. Bő órám van a kezdésig, útba esik az északi karéj felé. A közlekedés miatt bőven hagytam magamnak időt. A Google Maps az Ubudtól kicsit északra a dzsungelbe ékelődött Hideaway Village és a Kapten I Wayan Stadium közti 19 kilométeres utat motorral 48 percesre (!!!444!!) saccolta, de Balin ez a gyakorlatban elnyúlhat a duplájára is.

Valahogy tartottam a szintidőt, igaz, hasítottam, mint az ördög a kis indinéz-filippínó belpiacos kreténmotorommal (Yamaha Fazzio, a világ első hibrid robogója), és a lehető legpofátlanabbul parkoltam a rendőrmotorok és a jegypénztár közé. A normál jegy az indonéz első osztály bajnokságára Bali trópusi napszítta stadionjába olcsóbb, mint Dorogon egy NB3-as meccsre; 1700 forint körül.

A VIP-jegy az ötszöröse, 350 ezer indonéz rúpia, de ki a tököm akar bármilyen mecset VIP-ből nézni?! A kérdés inkább az, melyik curvát részesítem előnyben, hiszen a Bali United legkeményebb szurkolói csoportjai, melyek tagjai vélhetően a Wikipédia erre vonatkozó fejezetét is zavarba ejtő terjedelemben dolgozták ki, ezekben tanyáznak.

A szurkolói kultúra tud globális lenni, ha akar. A Curva Sud az AS Roma ultráinak otthona, az ultra pedig nem tévesztendő össze mindenféle huligánnal, mert az ultraság a huligánkodáson túlmutató lokálpatrióta, közösségi dolog. Is.

Még nem tudom, a Basudewa Curva Sud milyen értelemben használja a curvát, hiszen a Milan/Inter stadionban eleve egyenes a kapuk mögötti lelátó, kérdem is a pénztáros csajt, hol nagyobb a buli, az északi kanyarban-e, avagy a déliben. Láthatóan nem érti, miről beszélek, nekem meg nem kenyerem a sort feltartó tudálékos baszakodás, úgyhogy kérek egy jegyet az északi kanyarba.

Pár percet várni kell, míg a nyomtató kiszenvedi magából a sima A4-es printet, ami a jegy, közben aláfirkantom a blokkot. Rendes név kell, nem csak egy kaparás, mondja a csaj. Bekerülök valami nyilvántartásba, vagy az is lehet, hogy nem, hiszen a legutóbbi indonéz stadionkatasztrófát 2022-ben nem a drukkerek, hanem a retardált rendfenntartók fogalmatlan könnygázazása okozta. (125 halott, köztük 33 gyerek.)

A szurkolói nyilvántartásomhoz tán ebből a felismerésből kifolyólag sem kértek semmilyen igazolványt. Vagy mert az indonézek - a balinézek legalábbis - nem megszállottai az igazolványoknak. Zseni vagyok, hogy nem csináltattam nemzetközi jogsit a motorbérléshez, egyszer se kérték, nemhogy a nemzetközit, a magyart se, pedig mindenhol azt ajánlották, hogy váltsuk ki.

Jól néz ki a Kapten I Wayan Dipta stadion az esti kivilágításban (a kapten kapitányt jelent, ez volt a rangja a holland gyarmatosítók ellen küzdő I Wayan Dipta nevű bali illetőnek). Ötven méterenként valamit sütnek vagy füstölnek, jók az illatok, de én már abban a fázisban vagyok, hogy ha nem kapok mákos tésztát vagy tökfőzeléket, részemről inkább intermittent fasting.

Belépek a közepesen kegyetlenre klimatizált szurkolói szaküzletbe. Gondolom a Fradiéhoz kéne hasonlítani, de abban nem voltam. A Santiago Bernabeu konkurens üzletéhez képest szégyenkeznie biztos nem kell. Négyzetméteradatot nem találtam, de kábé olyasmi, az áruválaszték is minimum egy kategória.

Csábító volt, amikor az első héten Balangan Beach-en a tanyasi kisboltban megláttam az idegenbeli Arsenal és hazai Manchester UTD-mezek mellett a fehér és fekete Bali-mezeket, csak hát tele voltak kúrva szponzorfelirattal, mint egy motokrosszversenyzőn, és nagyon műanyagok voltak, úgyhogy ellenálltam. Ráadásul a fehér a Bali idegenbeli színe, a fekete meg a kötelező minden kötél szakad-verzió, szóval ne legyünk már kretének, tessék egy hazai valamit venni.

A három szín, a piros-fehér-fekete amúgy maga a szent balinéz trikolór (tridafu), a Bali United címere pedig a piros és fehér BU-betűkön túl csupa turbóbalinéz dologból áll. A háttér halványszürke-fekete kockázása - bocsi, heraldikailag sakktábla, bár nem tudom, a hindu balinézek mennyit sakkoznak rajta, amikor leterítik este a szarongjukat (poleng), mert annak van ilyen mintája -, szóval az végképp nagyon balinéz.

Az organikus csapatok címereihez képest túlkompenzálásnak tűnik, hiszen egy Everton, Rosenborg vagy Vasas jóval szűkebb közösséget szimbolizált, amikor a címerük készült - többnyire egy város kerületét. Mert hát a Bali Unitedét speciel 2015-ben rajzolták, akkor jött létre a csapat, nagyjából a semmiből. Volt ugyanis egy csapat, a Putra Samarinda, de még indonéz mércével is teljesen máshol, Kelet-Kalimantánon, Borneó szigetén. A Putrát egy Harbiansyah Hanafiah nevű fószer sikeresen melegítette rá Pieter Tanurira, a legnagyobb indonéz gumigyártó, a Multistrada Arah Sanara tulajdonosára. Tanuri meg úgy gondolta, East-Kalimantan biztos szép meg jó, ott van viszont ez a remek Bali; négymilliós, sziget, és nincsen csapata, mióta 2011-ben becsődölt a Bali Dewata. És ott a stadion parlagon.

Indonéz mércével nem is túl régen, 2003-ban épült, 2018-ban újították fel, ráadásul a Kapten I Wayan nem a partvidéken van, hogy a turisták itt eldzsentrifikálják neki az egészet, hanem jóval beljebb, Gyanjarban. Ez a Gyanjarban persze senkit ne tévesszen meg, mert ahogy Balin kiszállsz a repülőről, már gyakorlatilag Denpasarban, a fővárosban vagy, amihez képest Ubud, a turisztikai központ annyira ugyanaz az istenverte, végtelenbe nyúló éjjel-nappali közlekedési dugó, hogy amikor megkértem a sofőrt, szóljon, ha látja a városhatár-táblát, elfeledkezett róla.

Szóval Gyanjar is ebben a szürke, keskeny utas, kátyús, baloldali közlekedésmasszában van valahol - a Google Maps majd odavisz, de mint már említettem volt, a menetidőt szorozd be kettővel, akkor is, ha öt kilométerre ír 32 percet.

A lelátók a VIP-részleget leszámítva fedetlenek, ami így az esős évszakban se para, hiszen este 6-kor lement a nap, de 8-kor is ugyanúgy 30 fok van és 100 százalék pára, szóval igazából mindegy, esik-e. Viszont a 2018-19-es felújítás óta azért adott a trópusi nap rendesen a lelátóknak, és gyakorlatilag megette a piros üvegszálas székeket. Amelyik a helyén van, és nem hajították be egy lezárt kijárat lépcsőjére, arra le lehet ülni, de abból kell kiindulni, hogy bármikor tövestül kiszakadhat a helyéből. (Két széket magam is letörtem, pedig a másodikra már óvatosan ereszkedtem.) 40 perc a kezdésig, alig pár ultra üldögél a billegő székeken, a piros Bali-pólómat már fölvettem, mondhatni be vagyok épülve a Northside Boysba, majd a cikkben nyilván kicsit kiszínezem a kalandokat.

Tehát a Bali United szépen berendezkedett, és néhány kalandos évad, két meccs után lefújt bajnokság, új rendszerű bajnokság és egyéb kreténkedés után megnyerte a 2018-19-es kiírást. Ekkor lépett szintet Tanuri, és tőzsdére vitte a klubot. Kétmilliárd részvényt bocsátottak ki 120 és 180 indonéz rúpiás címletekben. Hogy a szám mögül csak lemaradt-e egy ezres, mint az egyszerűsítő indonéz étlapokról, nem tudom, ahhoz gondolom jobban kéne érteni Indonéziához.

Lényeg, hogy így a Bali United Ázsia második futballcsapata, amely tőzsdére ment. Az első a kantoni Guangzhou Evergrande, ahol a tőzsdézés nem lett egy sikertörténet - a Hong Kong-i tőzsde többször is felfüggesztette a kereskedést, míg végül be is szántották az egészet, nem véletlenül hívják ma már a vállalatot Guangzhou FC-nek (az edző továbbra is Fabio Cannavaro). A Bali United részvényei viszont már 300 rúpia körül mennek, ami gondolom, illiberális ázsiai futballbarkácsolás-szinten sikernek nevezhető.

Másfelől bármekkora siker volt is a tőzsdei bevezetés, nem árt tudni, hogy 2019 januárja óta a Multistrada Arak Sanara már a Michelin tulajdona. Ha tippelnem kéne, én inkább valami 90-es évekbeli Stadler-Gázszer-III Ker. TTVE-jellegű magyaros varezolgatást jelölnék meg, de hangsúlyozom, ez csak tipp.