Nem sokon múlt, hogy Bernovits Vilma emléke örökre elfelejtődjön, ugyanis sem utca, sem szobor, sem tér, sem könyv, sem film nem őrzi azt. Kép is talán ha egy ismerhető róla, annak sem tudtam ellenőrizni a forrását és a hitelességét.

Pedig Bernovits Vilmákból nagyon szűkösen áll a magyar történelemnek ez az időszaka. Egy keresztény és magyar polgári családból származó nő, aki az emberirtás közepén ellenállt az elnyomóknak, és életét adta ismeretlen honfitársaiért, akkor, amikor felfoghatatlan bátorság kellett ehhez, és amikor nagyon kevesen tették ezt.

Ferencvárosban 2025. április 16-án, a magyar holokauszt-emléknapon felavatták Bernovits Vilma emlékművét. Nem szokványos alkotásról van szó.

Egy folyamatosan vérző seb a rakpart falán.

A Hartvig Dániel és Kálna Dávid tervei szerint készült emlékmű egy egytonnás, kezeletlen vastömb, amit beépítettek a rakpart burkolatába, és ami az idő múlásával folyamatosan változik, roncsolódik, és mint a kezeletlen seb, ereszti magából a rozsdát, ami a terv szerint megszínezi majd a rakpart falát.

Ahogy erodálódik a tömb, úgy emelkedik ki a ráírt felirat:

„Bernovits Vilma (1901–1944)

keresztény hitoktató, embermentő emlékére,
akit zsidó embertársainak nyújtott áldozatos
segítségéért a nyilasok 1944. december 27-én a
Szociális Testvérek Társaságának Bokréta utcai
nőotthonából hurcoltak el és lőttek a Dunába.”

1944. október 15-ét, a nyilas hatalomátvételt követően a Szociális Testvérek Társaságának nővérei (Slachta Margit, Salkaházi Sára és sokan mások) felvették a harcot a gyilkosokkal. Ennél a keresztény női közösségnél dolgozott Bernovits Vilma hitoktató.

A „szürke testvérek” a menedékkérőket alkalmazottként helyezték el az otthonaikban, és ellátták őket a szükséges okmányokkal. Bernovits Vilma a kikeresztelkedőket oktatta hittanra, gondoskodott keresztelő papról és keresztszülőkről. Sokszor saját maga volt a keresztszülő. Terjedt a híre, és sokan keresték fel lakásán vagy a Veres Pálné és Irányi utca sarkán lévő kegytárgyboltban, ahol dolgozott.

Amikor a fővárosi embervadászat fokozódott, Bernovits Vilma már nemcsak hittant oktatott, hanem minden előkészület nélkül keresztelt, és beszerezte a szükséges iratokat, majd később, amikor egyre veszélyesebbé vált a csillagos házakban megfordulni, már nem is keresztelt, hanem minden formalitás nélkül átadta a keresztleveleket és az élelmiszersegélyt, és gyorsan távozott. Pénzt, ellenszolgáltatást nem fogadott el, a kétpengős okmánybélyegek árát sem engedte kifizetni, ami a plébánia pecsétjével felülbélyegezve előre fel volt ragasztva a kitöltetlen keresztlevelekre, házasságlevelekre. Egy alkalommal belefutott a nyilasok razziájába, ekkor villámgyorsan megette a nála lévő okmányt, így úszta meg a kivégzést. Később bejárt a nagy gettóba is, ott is keresztelt, keresztleveleket és ételt osztott.

A Bokréta utcai ház emeleti részén egy idő után magyar katonákat is elszállásoltak. 1944. december 26-án Salkaházi Sára közölte egyik alkalmazottjával, a 18 éves Dömötör Erzsébettel, hogy nem nézi jó szemmel, hogy összeszűrte a levet az egyik ott elszállásolt katonával, ezért áthelyezi egy másik anyaotthonba. Dömötör Erzsébet bosszúból másnap a Ferenc körút 41. alatti nyilasközpontban feljelentette Salkaházi Sára főnöknőt. December 27-én kora reggel Salkaházi Sára részt vett a szentmisén, aztán elment a Liszt Ferenc téri otthonba, hogy Dömötör Erzsébet áthelyezését intézze. Kora délután érkezett vissza a Bokréta utcába.

A Mester utcai sarokról már látni lehetett, hogy a ház kapuja előtt egy fegyveres nyilas őrködik. Az óvóhelyen össze volt zsúfolva az otthon összes lakója. Velük szemben ült a nyilas csoport vezetője, két térde között golyószóróval, előtte egy felfordított ládán halomban álltak az iratok. Egy asszonyt igazoltattak, aki azért vált gyanússá, mert túl sok irata volt. Születési igazolvány, vasúti bérlet, házasságlevél, gyerekeinek keresztlevelei. Vesztére mindet odatette a nyilas elé, aki üvöltve vallatta. Salkaházi Sára közbeszólt. „Ezt az asszonyt én alkalmaztam! A mellékhelyiségek tisztán tartása a dolga!” A nyilas ráförmedt: „Ez hazugság! Mindent tudok magáról!” A nyilas vezető a feljelentést tevő Dömötör Erzsébetet nevezte ki az otthon főnökévé, majd hét személyt elhurcoltak: Salkaházi Sárát, Bernovits Vilmát, Fischer Béláné Féderer Leontint, dr. Róna Andornét, dr. Jónás Magdolnát és egy bizonyos Bátorinét és fiát, Bátori Istvánt. Ők a pincében lefolytatott kikérdezéskor nem tudták meggyőzően bizonyítani, hogy nem minősülnek zsidónak.

Este kilenc óra körül egy nyilas kivégzőosztag lekísérte a csoportot a Duna-partra, a mai Salkaházi Sára rakpartra, meztelenre vetkőztették, majd a jeges Dunába lőtték őket. A gyilkosságot csak Bátori István élte túl, aki a lövések előtt a vízbe vetette magát, és elúszott.

Az átadón beszédet mondott Ungváry Rudolf író, aki a Szociális Nővérekre így emlékezett: „És most figyeljenek! Tudják, hányan voltak 1944-ben? Kapaszkodjanak! Legfeljebb néhány százan. Arányaiban semmi. És 1945 után ennél is kevesebben. Közülük hatan börtönben ugyancsak a semmiért. A hatvanas években szerencsém volt egyet megismerni közülük. Ő a Külső Bécsi úton, egy apró szobácskában szelíd, szerény, dolgosan talált menedékre. Az a nő maga volt a természetes egyszerűség.

Ennek a néhány tucat embernek – persze nem minden tágabb egyházi és egyéb segítség nélkül – 1944-ben sikerült nagyjából 1000 zsidónak nyilvánított magyar életét megmenteni a meggyilkolt közel félmillióból. Ez az az eset, amikor a semmi mégis valami. Nemhogy valami, hatalmas.”

Baranyi Krisztina IX. kerületi polgármester arról beszélt, hogy miközben a magyarok elsöprő többsége becsukta a szemét és a száját – akik pedig megszólaltak, azok is gyakran inkább feljelenetették a bujkálókat, hogy megszerezhessék a vagyonukat –, akkor Bernovitsék egészen másként cselekedtek:

„Ujjat akartak húzni a gonosszal, mert jobban féltették mindannyiunk közös szívverését, mint a sajátjukat. Ha olyan világban és olyan országban élnénk, amilyenben szeretnénk, akkor Bernovits Vilmáról már nyolc évtizede lennének elnevezve egyesületek, utcák, iskolák, díjak. Életéről és haláláról könyvek, filmek, történelemórák szólnánk. Nemzeti emlékezetünkben a legnagyobb példaképek között szerepelne. Ez még holnapra sem valósul meg, de mától legalább egy emlékművel tisztelgünk előtte.”

Karácsony Gergely főpolgármester is beszédet mondott az avatáson, és felhívta a figyelmet, hogy ideje lenne szembenézni azzal, hogy kik is a felelősei a magyarországi holokausztnak:

„Az emlékezés azzal kezdődik, hogy szembenézünk a valósággal. A holokausztot fájóan nagyrészt magyarok tették a magyarokkal. A magyar állam tette a magyar állampolgárokkal. És igen, volt benne szerepe a Fővárosi Önkormányzat jogelődjének is. Ezekért a bűnökért én itt most bocsánatot kérek mindenkitől. És bőven itt lenne az ideje, hogy a magyar állam is vállalja a maga felelősségét. Mert a másokra mutogatás, a saját vétkeink relativizálása egyszerre jelenti a gyilkosok felmentését és az embermentők lekicsinylését.”