Nem telt még el egy év sem azóta, hogy Keir Starmer vezetésével munkáspárti kormány alakult Nagy-Britanniában, de a párt ennyi idő alatt is rengeteget veszített a népszerűségéből, és ezt a május elején tartott önkormányzati választások is igazolták. Nem tagadva, hogy Starmer egy hosszabb ideje lejtmenetben lévő ország vezetését vette át (az okok számosak, de a brexit hatása különösen pusztító), a Labour kormány egyelőre nem tudta meggyőzni a választókat arról, hogy képes kiemelni Nagy-Britanniát a gödörből, és az egyik leggyakoribb kritika Starmerrel szemben az, hogy hiányzik belőle a világos politikai irányvonal és meggyőződés.
Utóbbi különösen abban nyilvánul meg, hogy a hagyományosan baloldali értékeket valló munkáspárti kormány egyre gyakrabban alkalmaz jobboldali retorikát és politikai eszközöket – legyen szó a bevándorlás szigorításáról, a szociális juttatások visszavágásáról vagy a közszférában tervezett „hatékonysági” reformokról –, miközben a gazdasági baloldaliság ígéretei sorra háttérbe szorulnak. Ezekért sok elemző nem is személy szerint Starmert, hanem a kabinetfőnökét, Morgan McSweeneyt tartja felelősnek.
Olyannyira, hogy a párt belső viszonyait ismerő források szerint a Starmer spin doctorának tartott McSweeneynek nagyobb befolyása van a pártban és egyúttal a kormányban is, mint magának a miniszterelnöknek. Tavaly a New Statesman magazin a baloldal ötven legbefolyásosabb szereplőjét rangsoroló összeállításában már McSweeney volt az első, Starmer csak a második. Hogyan válhatott egy ír bevándorlóból lett háttérember a brit kormánypárt legnagyobb hatalmú alakjává, és milyen következményei lettek ennek a kormányzásra nézve?
A brit politikában komoly hagyománya van a gurunak, azaz a politikus melletti nagy hatalmú tanácsadónak: jól ismert Alastair Campbell, Tony Blair kommunikációs igazgatója, akit gyakorlatilag a miniszterelnök nem hivatalos helyettesének tartottak, és nála is ismertebb, pontosabban inkább hírhedtebb Dominic Cummings, Boris Johnson főtanácsadója, aki előtte már kulcsszerepet játszott a brexit-kampányban is.
Campbellben és Cummingsban közös, hogy mindketten megihlették a popkultúrát: előbbiről mintázták többek között az Egy kis gubanc (The Thick of It) című politikai szatírasorozat mocskos szájú spin doctorát, Malcolm Tuckert, míg Cummingsot egyenesen Benedict Cumberbatch alakította a Brexit: Háborúban mindent szabad című tévéfilmben. Fontos különbség azonban, hogy Campbell deklaráltan Blair beosztottja volt, Cummings viszont már úgy viselkedett, mintha a miniszterelnök dolgozna neki.
Bár a nyilvánosságot kerülő, halk szavú Morgan McSweeney más karakter, mint az öntörvényű, provokatív és nyíltan felforgató Cummings, az is közös bennük, hogy már nem a miniszterelnök végrehajtói, hanem ők dolgozzák ki a fő stratégiai irányvonalat. Ahogy Sam Freedman írja a TLS-ben,
Starmer gyakorlatilag „kiszervezte a politikai gondolkodást”, így ő csak egy keret, amit McSweeney tölt meg tartalommal.
McSweeney szerepe azután kezdte még jobban foglalkoztatni a közvéleményt, hogy pár hónap után ő váltotta a miniszterelnök kabinetfőnökeként Sue Grayt, idén pedig könyv jelent meg a Starmer vezetése alatt átalakult Munkáspártról, ám Patrick Maguire és Gabriel Pogrund Get In című könyvének nem Starmer a főhőse, hanem a machiavellisztikus alaknak leírt háttérember. Sőt, a megszólalók kifejezetten degradálóan beszélnek a miniszterelnökről: egyikük szerint csak egy gyalog a sakkjátszmában, míg egy másik olyan mozdonyvezetőhöz hasonlítja Starmert, aki nem veszi észre, hogy önvezető vonat elején ül. Egy magának McSweeneynek tulajdonított idézet pedig így szól: „Keir HR-menedzserként viselkedik, nem vezetőként.”
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy?Spéci helyzet: alig kedveli valaki a munkáspárti kormányt, de a konzervatívok még náluk is sokkal népszerűtlenebbek.
A Reform Uk országosan is a legnépszerűbb, történelmi süllyesztőbe kerülhetnek a toryk.