• A 2025-ös lengyel elnökválasztáson a fiatalok többsége a radikális jobboldal és baloldal jelöltjeit támogatta, elutasítva a politikai establishmentet.
• Lengyelország gazdasági sikertörténete viszont ellentmond annak, hogy széleskörű társadalmi elégedetlenség lenne az országban.
• Mi lehet a tanulság a lengyel helyzetből más országokban?

A lengyel elnökválasztás június 1-jén tartott második fordulójában a PiS által támogatott Karol Nawrocki kis különbséggel győzte le a centrista Polgári Platform (PO) jelöltjét, Rafał Trzaskowskit. A társadalom erős megosztottságának kulcsát az elemzők leginkább a nagyvárosi-vidéki ellentétben vélték meglelni, de nagy visszhangot kapott a fiatal szavazók eredménye is. A harmincon aluliak körében ugyanis a második fordulóban Nawrocki kicsivel nagyobb arányban nyert, mint az összes szavazat alapján: 53,2 százalék szavazott rá, míg a teljes népességen belül 50,89 százalékot kapott. Még beszédesebb, hogy az első fordulóban ha csak a fiatalok szavazhattak volna, két másik induló jutott volna a második fordulóba: Sławomir Mentzen (34,8%) az újjobboldali Konföderáció jelöltje, illetve az újbaloldali Adrian Zandberg (18,7%), míg Trzaskowskira csak 13 százalék szavazott volna, Nawrocki pedig még nála is gyengébb, mindössze 11 százalék körüli eredményt ért volna el.

Vagyis a lengyel fiatalok túlnyomó többsége elutasítja nemcsak a Tusk-kormányt, de az azt megelőzően nyolc évig kormányzó PiS-t is, azaz a teljes politikai establishmentet. Ez egybecseng a nemzetközi trendekkel, az európai választásokon máshol is hasonlóan kiábrándult fiatalok szavaztak, így például az idén Németországban, ahol a fiatalok körében a szélsőbal (Die Linke) és a szélsőjobb (AfD) szerepelt a legjobban. Ez pedig annyira nem is meglepő, hiszen a német gazdaság évek óta gyengélkedik, és ez köztudomásúlag felerősíti a szélsőségeket, a szélsőjobb erősödését pedig főleg a bevándorlás problémájával magyarázzák.

De mi magyarázza ugyanezt a folyamatot Lengyelországban, amelynek gazdasági eredményeit a fél világ irigyli, és még a tömeges bevándorlás sem érinti az országot? Miért lázadnak a fiatalok, ha hasít a gazdaság, és mit üzen ez Európának?

Az elitellenesség örök?

A fiatalok szavazati preferenciái tehát sokakat megleptek, de vajon mennyire jellemző Lengyelországban, hogy a harmincon aluliak többsége protest szavazó? Ha kicsit visszamegyünk a történelemben, akkor láthatjuk, hogy a lengyel társadalmon belül a rendszerváltás óta jelen van az elitellenes hang, mely egyfelől gyökerezhet az ország történelmében (az 1989-et megelőző kétszáz évben alig két évtized volt, amikor Lengyelország teljesen függetlennek mondhatta magát), másfelől a piacgazdaságra való átállás komoly társadalmi feszültségeket is okozott. A sokkterápiának nevezett neoliberális reform atyja, Leszek Balcerowicz politikája elleni tiltakozásokból nőtt ki a kilencvenes években Andrzej Lepper leginkább baloldali-populistának és antiglobalistának leírható mozgalma, a Samoobrona (Önvédelem), mely a 2001-es választásokon a harmadik legtöbb szavazatot kapta, négy évvel később is hasonló eredményt ért el, majd ugyanabban az évben Lepper az elnökválasztáson is elindult, ahol már 15 százalékot kapott.

Bár Lepper elsősorban a vidéki gazdák, munkanélküliek és a globalizáció veszteseinek szószólója volt, és nem feltétlenül a fiatalok támogatták, vele jelent meg, és onnantól állandósult az elitellenes hang a lengyel politikában. Ezek nem feltétlenül ideológia-vezérelt mozgalmak (a Samoobrona sem volt az), a hangsúly azon volt, hogy az uralkodó, mainstream, EU-barát establishmenten kívül határozta meg magát. A Samoobrona aztán azzal is példát mutatott, hogyan halnak meg ezek a mozgalmak: beállnak valamelyik nagy párt mellé kisebbik koalíciós partnernek, onnantól kezdve már elég nehéz elitellenesnek eladni magukat (Lepper is belebukott a számos botránya egyikébe, végül öngyilkos lett).

Hasonló, karizmatikus vezetőre épülő, eliten kívüli erőként jelent meg később a jobboldali-populista Lengyel Családok Ligája és a baloldali Palikot mozgalom is, ám a fiatalok körében népszerű establishmentellenes párt egészen 2015-ig nem lépett színre. Ekkor a rockzenész Paweł Kukiz saját magáról elnevezett, euroszkeptikus-szélsőjobbos mozgalma söpörte be az elitellenes szavazatokat, maga Kukiz pedig az elnökválasztáson is elindult, ahol a 18-29 éves korosztály szavazatainak 42 százalékát begyűjtve harmadik lett.

Vagyis a lengyel fiatalok már tíz éve is nagy számban szavaztak a mainstreamen kívüli erőkre, a jelenség egyáltalán nem új.

Miután Kukizt is utolérte az establishment-ellenesek végzete (koalícióra lépett a PiS-szel), és pár év alatt eltűnt, a lázadó fiatalok szavazatainak legnagyobb részét a Konföderáció csatornázta be, mely már az öt évvel ezelőtti elnökválasztáson is jól szerepelt a harminc alattiak körében, idén pedig tovább növelte népszerűségét. Minden elemző kiemeli az internetes celebként viselkedő, fiatal rajongótábort gyűjtő Mentzen sikerében a TikTok szerepét, és mivel a második fordulóban Mentzen elsőfordulós szavazóinak 87 százaléka Nawrockira szavazott, nem túlzás azt mondani, hogy a végeredményben is döntő szerepe volt a korosztálynak.

De nemcsak a radikális jobboldal hajtott rá a fiatalokra: öt éve még Szymon Hołownia gyűjtötte be az elégedetlen, progresszív-zöld városi fiatalság szavazatait, akinek pártja, a Harmadik Út (TD) a jelenlegi kormánykoalíciónak is tagja – el is tűnt mostanra a szavazói nagyobb része. Hołownia csalódást keltően szerepelt az idei választáson, a fiatal szavazói pedig nagyrészt a baloldali Adrien Zandberghez (Razem) pártoltak át. Zandberg tudott profitálni abból is, hogy Tusk kormánya nem teljesítette az abortusztörvény lazítására vonatkozó ígéreteit, ezért főleg a fiatal, városi nők szavaztak rá, a fiatal férfiak pedig (a nemzetközi mintát követve) inkább Mentzen táborában kötöttek ki. Nemcsak azért, mert a Konföderáció láthatóan teljesen más nyelvet beszél, mint a PO vagy a PiS, hanem rezonált velük a párt antifeminista, férfipárti üzenete is. Viszont már a Konföderáció felett is ott köröznek a PiS keselyűi, hiszen ahogy a választás utáni elemzésünkben is írtuk, egyre valószínűbb 2027-ben a koalíció a Konföderációval, mely azonban a kisebbik koalíciós partnerre nézve komoly veszélyekkel is jár.

It's the economy, stupid

Látható tehát, hogy már legalább egy évtizede fokozott igény van rendszerkritikus erőre a fiatalok körében, de joggal merül fel a kérdés, hogy mégis miért, ha a lengyel gazdaság stabilan jól teljesít? Olyannyira, hogy a 2008-as válság alatt a lengyel volt az egyetlen európai gazdaság, amelyik nőni tudott – és bár a covid-időszak átmenetileg megtörte a lendületet, a hosszú távú növekedési pálya azóta is folytatódott. A bérek emelkedtek, a munkanélküliség drasztikusan csökkent, a fogyasztás nőtt, és infrastruktúra-fejlesztés is látványos (autópályák és vasútvonalak épültek, sokszor vadonatúj pályaudvarokkal, illetve városok újultak meg pazarul, és ezt tervezik folytatni a jövőben is.).

Az ország számos mutató szerint utolérte vagy meg is előzte a régió többi államát, és olyan, nemrég még sci-finek tűnő becsléseket lehet olvasni, minthogy Lengyelország egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számolt GDP-je jövőre várhatóan meghaladja Japánét. Sőt, a Tusk-kormány még haza tudta hozni a PiS-kormány miatt zárolt EU-pénzeket is, úgyhogy ezek alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy a fiataloknak kevés okuk van elégedetlenségre – csakhogy a számok mögötti valóság jóval árnyaltabb.