• Újabb csodás kiállítás nyílt a Néprajzi Múzeumban: a dunai svábok extrém női ruháin keresztül mutatja be a népcsoport sorsát és még egy rakás mindent.
• Ahogy ezt az új néprajziban igazából már megszokhattunk, nem tárgyakat állítanak ki, hanem lebilincselő sztorikat és filmsorozatszerűen izgalmas emberi sorsokat.
• Hogyan alakították az erős kezű sváb nők a ruháikat és a ruháik őket?

A 13 éves szakadáti Kremer Elisabeth irtóra izgult az első bálja előtt, leginkább amiatt, hogy a szülei kit fognak kinézni férjnek a táncpartnerei közül. A ruhája miatt nem kellett izgulnia, a szülők ugyanis rendes tolnai sváb parasztok voltak, ezért az anyagot szokás szerint jó pár évvel korábban megvették a közeli Gyönkön, az egyik zsidó boltosnál, Engelmann Jenőnél, akinek a testvére Bécsben élt, és tőle szerezte be a szorgos sváb földműveseket valósággal megbűvölő anyagokat.

A szorgalmas, tüchtig, józan, a házuk előtti utcaszakaszt is pedáns rendben tartó tolnai sváboknak egy dilijük volt ugyanis: a nőiket az ünnepi alkalmakra elképesztően összetett, rengeteg rétegből álló, pompásan kinéző, ám rettenetesen nehéz, szúrós és kényelmetlen ruhákba öltöztették. Míg egy mai miniruhás nő összesen nagyjából 2,5 méternyi szövetet kénytelen magával cipelni, ha kimegy az utcára, egy tipikus XX. század eleji sváb női parasztruhába a főkötővel, hozzáillő mellénnyel, köténnyel és szoknyaszegéllyel együtt több mint 45 méternyi anyagot építettek bele. Plusz a kilószámra rávarrt gyöngyök és csillogó fémbigyók. Csoda, hogy bármelyik sváb leány egyáltalán állva maradt. Ja, és mindez nem a középkorban vagy az újkor barokkos túlzásainak idején történt, hanem az 1940-es években. Miközben az Egyesült Államokban az NBC 1941-től már rendes kereskedelmi tévécsatornaként üzemelt.

Gyönk kisváros, sőt egyenesen mini: a település aranykorában, az 1910-es népszámlálás idején is csak 3291 lakosa volt, kétharmada sváb, harmada magyar, plusz 180 zsidó, de a Krémer szülők két zsidó texilbolt közül is választhattak, miután megtették a 3-4 kilométeres utat az aprócska, alig 200 lakosú, svábok lakta Szakadátról. Nem is csoda, hiszen kereslet volt bőven: a széles környék összes településén vagy a többséget, vagy a legnagyobb kisebbséget a nőiruha-fétissel megvert németek alkották. És egy nőnek nem egy darab ilyen, fél textilboltot magába foglaló ruhája volt, hanem a család anyagi helyzetéttől függően akár 15 is. Bizonyos szint fölött ugyanis minden vasárnap más cuccban illett misére menni.

Kremer Elisabeth azonban korán örült. A ruháját ugyanis csak egyszer tudta felvenni Szakadáton. Pár évvel később, 1947-ben a családjával együtt deportálták a származása miatt. Két évvel korábban Engelmann Jenő összes családtagját is, őket még meg is ölték. Maga a ruha azonban megmaradt, hiszen a svábok nem dobnak ki semmit.

Sem Krémer Elisabeth, sem Engelmann Jenő nem a rokonom, a fenti sztorit a Néprajzi Múzeum új pompás kiállítása, a Súlyos anyag: nők – viseletek – élettörténetek bejárásán hallottam Szalay Tamástól, az utazó tárlatot kitaláló ulmi Dunai Svábok Központi Múzeumának magyar igazgatójától és Henrike Hampétól, a kiállítás kurárorától.