• 76 évesen meghalt a Black Sabbath frontembre, Ozzy Osbourne, az ember, a mítosz, a legenda – és az egyik legnagyobb bohóc, az egyik legsúlyosabb idióta a rocktörténelemben.
• Erről ő maga vallott 2010-es, Én, Ozzy című önéletrajzi könyvében, amit – minthogy Ozzy diszlexiás volt – Chris Ayres segített neki megírni. (A könyv – amit Bus András és Fencsik Tamás fordított le – magyarul jelenleg nehezen beszerezhető, de a Bookline-on előjegyezhető.)
• Kiválogattunk kilenc jellemző – ha nem teljesen igaz, akkor is vicces – történetet, ami kiállta az idők próbáját.

1. Egy gyerekkori lopás (23. oldal)

„Ezzel az erővel egy marék szart is megpróbálhattam volna elpasszolni. Úgyhogy visszamentem, és lenyúltam egy ötvenöt centis tévét. De az a kibaszott készülék olyan istenverte nehéz volt, hogy amikor másztam vele át a bolt mögötti falon, lezuhantam, és ráesett a mellkasomra. Egy órán keresztül meg sem tudtam mozdulni, csak feküdtem a csalánnal teli árokban. Picsa szarul voltam, úgy éreztem magam, mint egy betépett Mr. Magoo. Végül nagy nehezen leszenvedtem magamról a tévét, de ott kellett hagynom a francba.”

2. Ozzy és a sátánisták (134. oldal)

„Bármennyire próbáltuk is elkerülni őket, a sátánisták folyton csinálták a balhét. Kábé egy évvel az első turnénk után Memphisben játszottunk, és egy faszi fekete palástban felrohant a színpadra. Normál körülmények között, ha egy rajongó felmászik a színpadra, belekarolok, nyomunk egy kis közös fejrázást, és ennyi. De ez a fazon úgy nézett ki, mint ezek a sátánista barmok, úgyhogy elküldtem a picsába, és ellöktem magamtól Tony felé. Mielőtt azonban észbe kaptam volna, az egyik roadie-nk felrohant a színpadra, a feje fölött egy fémrudat lóbálva, és arcon vágta vele a csávót. Nem hittem a szememnek.
– Mi a faszt csinálsz, ember? - üvöltöttem oda. - Ezt nem teheted!
– De, kurvára megtehetem - fordult felém a roadie -, nézd!
A fazon ott feküdt a színpadon, a palástja nyitva. A jobb kezében pedig egy tőr. Ha a roadie-nk nem elég szemfüles, Tonynak talán kampec.
Mind remegve érkeztünk vissza a motelunkba. A baromarcúak viszont valahogy kinyomozták, hol szálltunk meg, úgyhogy a motel parkolójában már ott állt pár tag fekete palástban, felhúzott kapucnival, és közösen énekeltek. Túlzottan kimerültek voltunk ahhoz, hogy foglalkozzunk velük, úgyhogy tudomást sem véve róluk felmentünk a szobáinkhoz, amelyek egyébként az utcára néztek. Néhány másodperccel később az egyik roadie üvölteni kezdett, mert valaki az ajtajára rajzolt vérrel egy fordított keresztet.
Nem mondom, hogy megijedtünk. De a színpadi tőrös jelenet után nem voltunk abban a hangulatban, hogy beszopjunk még valami hülyeséget. Úgyhogy kihívtuk a rendőrséget. Persze azok az egész sztorit rettentő viccesnek tartották.
A sátánisták viszont csak nem húztak el a picsába. Reggelente, amikor kimentem a szobámból, ott ültek az ajtóm előtt csuklyás köpenyükben, gyertyákkal körülvéve. Egy idő után nem bírtam tovább. Valamelyik reggel ahelyett, hogy elküldtem volna őket a francba, ahogy általában szoktam, inkább odamentem hozzájuk, leültem közéjük, vettem egy mély levegőt, elfújtam a gyertyáikat, és rákezdtem a Happy Birthday-re.
Nem igazán örültek neki.”

3. A Black Sabbath kokainon (149. oldal)

„A kokainnak nem az volt az egyetlen rossz hatása, hogy állandóan attól féltem, elkaphatnak. Idővel eljutottam odáig, hogy gyakorlatilag minden egyes szó, ami elhagyta a számat, bekokszozott faszság volt. Tizenöt órán keresztül magyaráztam a többieknek, hogy a világon mindennél jobban szeretem őket. Tony és én sosem beszélgettünk, mégis voltak éjszakák, amikor órákig ölelgettük egymást, miközben azt motyogtuk, hogy »tényleg szeretlek, ember, tényleg nagyon szeretlek«.
Lefekvés után megvártam, amíg a szívem lelassított - nyolcszor olyan gyorsan vert, mint normál üzemmódban , és akkor belezuhantam abba a rémes állapotba, amit az elvonási tünetek okoznak. Lejönni nekem annyira rémes volt, hogy általában imádkoztam is. »Uram, kérlek, hagyj engem elaludni, és ígérem, amíg élek, soha többet nem használok kokaint.«
Reggelente fájt az állkapcsom attól, hogy mennyi baromságot beszéltem előző éjszaka.
Úgyhogy kihúztam még egy csíkot.
Hihetetlen, hogy milyen gyorsan váltunk függővé. Pillanatok alatt eljutottunk addig, hogy nem tudtunk semmit csinálni anyag nélkül. Később pedig eljött az az állapot is, amikor már beanyagozva sem tudtunk semmit csinálni.
Egy idő után a fű képtelen volt lehozni a kokainról, úgyhogy rákaptam a Váliumra. És persze rámozdultam a heroinra is, de az hála istennek nem jött be. Geezer is kipróbálta, szerinte állati jó volt, de józan maradt, nem akart függővé válni. Frank, a roadunk viszont nem volt ennyire szerencsés, a heroin végül tönkretette. Évek óta nem hallottam felőle, de őszintén szólva csodálkoznék, ha túlélte volna. Tényleg remélem, hogy sikerült neki, de ha a heroin elragad magával, annak a vége általában halálos.
A Vol. 4. készítése alatt mindegyikünknek voltak annyira szétesett pillanatai, amikor egyszerűen nem működtünk. Billnek például az Under the Sun rögzítésekor. Mire rendesen feljátszotta, új címet kapott a szám: Everywhere Under the Fucking Sun. Aztán szerencsétlen hepatitises lett, és majdnem belehalt. Közben Geezer is kórházban végezte veseproblémákkal. Még Tony is teljesen kipurcant. Miután befejeztük a lemezt, adtunk egy koncertet a Hollywood Bowlban. Tony szó szerint napok óta kokózott. Persze mi is, de ő akkor túllőtt a célon. Az a cucc teljesen megváltoztatja a valóságérzeted, elkezdesz olyan dolgokat látni, amik ott sincsenek, és Tony akkor már teljesen készen volt. A koncert vége előtt nem sokkal lement a színpadról, és összeesett.
- Súlyos kimerültség - mondta az orvos.
Kifejező.”

4. Ozzy megőrül és tyúkokat gyilkol (190. oldal)

Itt a történet annyi, hogy már eléggé frusztráltan a sok adósságtól és a zenekar éppen esedékes szétesésétől, otthon állt az angol vidéki villájában a tökét vakargatva, éppen rájött hogy megőrült, aztán a felesége elment az anyjához, de még megkérte, hogy etesse meg a tyúkjait, amiket azért kapott, hátha jótékony hatással lesznek az idegrendszerére, de amik sosem érdekelték, és sosem tojtak neki egy tojást sem, talán mert mindig ott lövöldözött (ráadásul a ketrecükhöz kitette azt a táblát is, hogy Oflag 14). Ozzy köntösben és gumicsizmában elindult a kocsmába, de útközben úgy felidegesítette magát, hogy visszament, elővette a fészerből a félautomata Benellijét, cigivel a szájában fogott egy benzines kannát, megtömte a zsebeit tölténnyel, és odament a tyúkokhoz. Lelőtte őket, szétlocsolta a benzint, és rápöckölte a csikket, aztán bedobta a maradék töltényt a tűzbe. A folytatás pedig így hangzik:

„De ekkor hirtelen valami megmozdult mögöttem.
Ijedtemben majdnem ráestem a puskára, és tökön lőttem magam. Megfordultam, és mit láttam? Egy tyúk éppen mellettem próbált elslisszolni. A kis geci! Különös, elmebeteg hang tört elő belőlem – öööööööööörrrrrrrrrrrrrrrgh! –, és gondolkodás nélkül utánaeredtem. Nem tudom, mi a franc volt velem, vagy hogy miért tettem, amit tettem. Csak azt tudom, hogy egy megszállott elmebajos voltam, és fékezhetetlen dühöt éreztem minden tyúk ellen. Nyírd ki a tyúkot! Nyírd ki a tyúkot! Nyírd ki a tyúkot!
De hadd mondjak el valamit: kurvára nem könnyű elkapni egy ilyen állatot. Különösen akkor nem, ha sötétedik, huszonnégy órája nem aludtál, szét vagy hullva a piától és a kokótól, na meg gumicsizmát és köntöst viselsz.
Visszamentem a fészerhez, és előtúrtam egy kardot. Kiléptem a kertbe, a fegyvert amolyan szamurájos stílusban a fejem fölé tartva. »Dögölj meg, te kibaszott csirke, dögölj meg!« – üvöltöttem, miközben a tyúk utolsó futására indult a kert hátuljában álló kerítés felé. Annyira rángatózott a feje, hogy azt hittem, bármelyik pillanatban leeshet. Már majdnem el is kaptam, amikor a mellettünk lévő ház bejárati ajtaja kicsapódott. A szomszéd, egy kis öregasszony – azt hiszem, Mrs. Armstrong volt a neve – jött ki egy kapával. Hozzá volt szokva a Bulrush villa rémségeihez, de most, azt hiszem, nem hitt a szemének: égő tyúkketrec, lövöldözés; a jelenet simán beleillett egy második világháborús filmbe.
Elsőre nem is figyeltem fel az öreglányra. Túlzottan lekötött a tyúküldözés, de a dögnek sikerült átszaladnia a kerítés alatt, felment Mrs. Armstrong kocsifelhajtóján, ki a kapun, és elindult lefelé a Butt Lane-en a kocsma irányába. Akkor felnéztem, és összenéztünk a szomszédasszonnyal. Nem lehettem túl szép látvány: hibbant fej, vérrel telefröcskölt köntös, kard a fejem felett, a kertem pedig lángokban áll mögöttem.
– Á, jó estét Mr. Osbourne – mondta. – Látom, visszatért Amerikából.
Hosszú csend következett. Felrobbant mögöttem még néhány töltény. Nem tudtam mit mondani, úgyhogy csak bólogattam.
– Bulizgatunk, ugye? – kérdezte.”

5. Ozzy botrányt csinál Németországban (210. oldal)

„Egy este Németországban valami nagy vacsorára mentünk a CBS Europe lemezkiadó fejével, aki kiadta odaát a Blizzard of Ozz-t. Nagydarab, szakállas, rendkívül szókimondó fazon volt, és folyton szivar lógott a szájában. Én természetesen azt se tudtam, hol vagyok. Szóval ott ültünk mindannyian egy nagy asztal körül, én meg a kaja felénél kitaláltam, hogy fölmászom középre, és nyomok egy sztriptízt. Egy ideig mindenki viccesnek találta a dolgot. De aztán tökmeztelenre vetkőztem, belepisáltam a CBS-es csávó boroskancsójába, letérdeltem elé, és szájon csókoltam.
Ezt már annyira nem találták viccesnek.
Évekig nem játszották le egyetlen lemezünket sem Németországban ezután. Emlékszem, amikor repültünk el Berlinből, ültünk a gépen, Sharon pedig tépte szét a szerződéseket, és azt mondta:
– Nos, megint kihúzhatunk egy országot.
– De azért a sztriptíz miatt megérte, nem? - kérdeztem.
– Ozzy, az nem sztriptíz volt. Náci díszlépésekben vonultál fel-alá a kibaszott asztalon. Az a szerencsétlen német pasi teljesen kiakadt. Aztán a töködet belelógattad a kibaszott boroskancsójába.
– Én úgy emlékszem, hogy belepisáltam a borába.
– Ez még az előtt történt, hogy belepisáltál a borába.”

6. Ozzy leharapja egy galamb fejét (220. oldal)

Ennek a jól ismert legendának az az előzménye, hogy az amerikai CBS-szel való tárgyalás előtt a kocsiban arra eszmélt teljesen készen, hogy a Sharon magyarázza neki, hogy mivel Amerikában egy senki, ezért hatásos belépő kell, tehát fehér galambokat tettek a zsebébe, és adott jelre fel kellett engednie őket békejelet mutatva. Így sikerült:

„A találkozó egy faszság volt. Egy csomó hamis mosoly és petyhüdt kézfogás. Aztán valaki azt mondta nekem, hogy nagyon izgatottan várják Amerikába Adam Antet. Adam Antet? Majdnem kiütöttem azt a faszt, amikor ezt előadta. Nyilvánvaló volt, hogy le sem szarnak. Még a PR-os tyúk is csak az óráját nézegette. De a találkozónak csak nem akart vége lenni, és ezek az aranyórás öltönyösök addig lökték az értelmetlen marketingrizsát, amíg el nem untam, hogy Sharon jelére várjak, amire felengedhetem a galambokat a levegőbe. Így végül felálltam, átmentem a szoba másik végébe, leültem a PR-os maca székének a karfájára, és kihúztam az egyik madarat a zsebemből.
– Ó, aranyos – mondta a csaj egy újabb álmosoly kiséretében. Aztán megint az órájára nézett.
Ez az, gondoltam.
Jó nagyra nyitottam a számat.
Láttam, hogy Sharon a szoba másik végében hátrahőköl.
Aztán haraptam és köptem.
A galamb feje a PR-os tyúk ölében landolt, egy vértócsában. Hogy őszinte legyek, annyira ideges voltam, hogy csak a Cointreau ízét éreztem. Na jó, a Cointreau és a tollak ízét. Meg a csőrét. Aztán a tetemet az asztalra dobtam, és néztem, ahogy rángatózik.
A madár összeszarta magát, amikor beleharaptam a nyakába, és a dzsuva mindenfelé fröcskölt. A PR-os tyúk ruhája tiszta pettyes lett a gusztustalan fekete-fehér ragacstól, az én dzsekim – egy szörnyű, sárga színű, nyolcvanas évekbeli cucc, Rupert maci-szerű mintával – szintén eléggé ramatyul nézett ki. A mai napig nem tudom, mi járhatott a fejemben. Szerencsétlen galamb… Mindenesetre egy dolgot elmondhatok: hatásos volt, az biztos.
A másodperc törtrészéig csak annyit lehetett hallani, hogy mindenki egyszerre levegőt vesz, a fotós a sarokban pedig kattogtat.
Aztán elszabadult a pokol.
A PR-os tyúk sikoltozni kezdett: »Á, á, á!«, közben egy öltönyös faszi odarohant a sarokba a szemeteshez, és belehányt. Aztán megszólaltak a riasztók, miután valaki a távbeszélőn ordítva hívta a biztonságiakat.
– VIGYÉK KI INNEN EZT AZ ÁLLATOT! AZONNAL!
Ebben a pillanatban kivettem a másik galambot is a zsebemből.
– Hello, madárka - mondtam neki, és csókot nyomtam a fejére. – A nevem Ozzy Osbourne, és azért jöttem, hogy az új albumomat, a Blizzard of Ozzt népszerűsítsem.
Aztán kinyitottam a számat, mire a szobában mindenki felsikoltott: »NEEEEEE!« Az emberek eltakarták a karjukkal a szemüket, és azt kiabálták, hagyjam abba, és takarodjak a faszba. De én ahelyett, hogy leharaptam volna a fejét, elengedtem, úgyhogy boldogan körbecsapkodott a szobában.
– Béke – mondtam, miközben két nagydarab biztonsági őr berontott, megragadott a karomnál fogva, és háttal kirángatott.”

7. Az év apukája (224. oldal)

„Amikor 1981 végén hazajutottam a Bulrush villába, keményen próbálkoztam, hogy rendezzem a dolgaimat Thelmával. Még egy barbadosi nyaralásra befizettük magunkat a gyerekekkel együtt.
A baj csak az volt, hogy egy krónikus alkoholistának nem való Barbados. Ahogy megérkeztünk a szállásra, rájöttem, hogy a parton napi huszonnégy órában lehet inni. És én ebben kihívást találtam. Ötre értünk ki, hatra már nem álltam a lábamon. Thelma megszokta, milyen vagyok benyomva, de Barbadoson egy egészen új szintre léptem.
Csak annyira emlékszem, hogy valamelyik nap jegyet váltottunk egy öbölkörútra, valami régi kalózhajóra. Volt zene, tánc, ilyen játék, hogy gyalogolj ki a pallón, meg mindenféle gyerekprogram. Mindeközben a felnőttek számára a legnagyobb attrakciót egy hordó rumpuncs jelentette a hajó bárjában. Én ugrottam is rá.
Minden második percben mentem, és glugy-glugy-glugy.
Nehány óráig csináltam ezt, aztán alsógatyára vetkőztem, körbetáncoltam a fedélzetet, majd beugrottam a vízbe, amiben hemzsegtek a cápák. Sajnos túlzottan betintáztam ahhoz, hogy úszni tudjak, ezért egy nagydarab barbadosi csávónak utánam kellett ugrania, hogy kimentsen. Az utolsó emlékem az, hogy visszarángatnak a fedélzetre, és úgy, csuromvizesen elalszom a táncparkett közepén. Amikor a hajó visszaért a kikötőbe, még mindig ott feküdtem, horkolva és nyáladzva. Ekkor megjelent a kapitány, és megkérdezte a gyerekeimet: »Ez az apukátok?« Ők csak annyit mondta: »Igen«, és sírva fakadtak.
Hát az biztos, hogy nem én voltam az év apukája.”

8. A tökéletes trükk (276. oldal)

„Aztán amikor végre odaértünk a londoni stúdióba, a rendező azzal fogadott:
– Oké, Ozzy ülj le ez elé a tükör elé. Amikor jelt adok, hátulról széttörik.
– Rendben – feleltem, közben azon gondolkozva, vajon miféle hi-tech effekteket fognak használni.
De speciális effektek szóba sem kerültek. Hacsak azt a régi tükröt és mögötte a csávót kalapáccsal a kezében nem nevezzük annak. Nem tudom, ki a fasz lehetett a kellékes, de az biztos, hogy senki nem mesélt neki a színházi tükrökről, amiket arra találtak ki, hogy halálos áldozatok nélkül is szét lehessen törni őket. Szóval, úgy a dal felénél a csávó meglengette a kalapácsot, a tükör széttört, nekem meg telement a pofám szilánkokkal. Még szerencse, hogy be voltam nyomva, mert így legalább semmit nem éreztem. Csak köptem némi vért meg üvegszilánkot, és azt mondtam: »Jeee, egészségetekre.«”

9. Ozzy beszarik (308. oldal)

„A pia szörnyű dolgokat művel az emberrel, ha valaki annyit iszik, mint én akkoriban. Egy idő után például rendszeresen összeszartam magam. Először még elvicceltem a dolgot, de aztán már nem volt olyan poénos. Egyszer valahol Angliában épp egy hotel folyosóján vánszorogtam, úton a szobám felé, amikor megéreztem, hogy dudál a kanyarban a kaka. Mennem kellett. Vagy a szőnyegre nyomtam ki, vagy a gatyámba, de abból már elegem volt, hogy folyton összeszartam magam, úgyhogy letoltam a nadrágom, leguggoltam, és odakuláztam a folyosóra.
Pontosan abban a pillanatban lépett ki egy londiner a liftből. Meglátott, és elkezdett ordítani:
– Mi a francot művel maga itt?
Fingom sem volt, hogyan lehetne ezt megmagyarázni. Úgyhogy csak felemeltem a kulcsomat, és azt mondtam:
– Semmi gond, vendég vagyok, itt lakom.
– Nem, már kibaszottul nem – felelte.”

Nyugodjon békében!