Nemrég egy beszélgetés közben körbement a kérdés, hogy melyik a valaha készült három legjobb sorozat. Miután nyilván mindenki azonnal bedobta a Sopranost, az agyamban egy pillanatra bevillant, hogy bemondom a Szex és New Yorkot (SATC) is, de bármennyire is láttam már vagy húszszor – ahogy a közvetlen környezetemben is rengeteg embernek ez a komfort-sorozata –, természetesen tudom, hogy túl sok szempontból lenne abszurd a legjobbak között említeni.

(A SATC egyébként hét Emmyt és nyolc Golden Globe-ot nyert, a hatodik évad záróepizódját 2004-ben pedig több mint tízmillióan nézték az Egyesült Államokban, ezzel a Szex és New York lett az HBO második legnézettebb sorozata a Sopranos után.)

A 90-es évek végén ez tényleg korszakalkotó sorozat volt, szellemes és szórakoztató, de leginkább őszinte. Úgy szólt a női barátságról, szexualitásról, ismerkedésről, családalapításról és függetlenségről, illetve az ezzel kapcsolatos társadalmi elvárásokról, ahogy korábban más nem. Ezzel szemben a mostani, 15-20 évvel későbbi folytatása, a harmadik évadánál járó És egyszer csak... egy

• iszonyú lapos,
• buta,
• végtelenül ostoba,
• semmitmondó
• és semmiről se szóló,
• agyhalott zombikat felsorakoztató
• szarvihar lett.

És még nem is az a tömegszerencsétlenségnek beillő rettenet, amit az ember azért bámul tátott szájjal, mert nem bír máshova nézni, hanem az a típusú katasztrófa, amit pár rész után azért felejtesz el nézni, mert az agyad azzal próbál védekezni, hogy kitöröl minden kapcsolódó emléket.