Kristóf Luca szociológus, elitkutató tudományos publikációi mellett nemrég krimit is írt az akadémiai háborúról, amiben egy MTA-elnökválasztás előtt politikailag is gyanús gyilkosság történik. Ez számára személyesen is traumaírás: hét éve próbálja az MTA korábbi kutatóhálózatát ellehetetleníteni a hatalom, legutóbb épp az ELTE-re dobták át őket, Schmidt Máriáék pedig sztálinista maradványnak bélyegzik a kutatóhelyeket. Ennek folyamatát ő közben elfogulatlanul igyekszik kutatni - lehetséges-e ez, és mit lehet 15 év után megállapítani a régi értelmiség elleni háborúkról? Kultúrharc és a tudomány elleni hadviselés a NER-ben: interjú.

Egyszerre ír krimit Halál az Akadémián címmel és tanulmányt, amiben az autoriter tudománypolitikát boncolgatja. Most nem koffeinmentes kávét iszik, ugye?

Nem koffeinmenteset és nem is kapszulásat. A regényemben valahogy cián kerül a kávéba egy kutatóintézetben, meghal egy fiatal mozgalmár kutatónő, ezt a gyilkosságot kell felderítenie egy oknyomozó újságírónak, például, hogy a politika is játszik-e benne szerepet. Nem akarom elspoilerezni, de a kontextus, hogy akadémiai elnökválasztásra készülnek, és van egy kormányzati jelölt, meg persze egy ellenzéki jelölt, ami Magyarországon nagyjából minden pozíció esetében így van.

Több figura erősen emlékeztet ismert közéleti szereplőkre, a sztárkutatótól a tudományért felelős miniszterig, és az akadémiai szabadság sorsa is kérdés, nemcsak az, hogy ki a tettes. Úgy érezte, hogy az Akadémia körüli háborúk megírására egy gyilkossági történet a legjobb forma?

Mostanában ez egy divatos műfaj, a traumaírás. Valószínűleg a Halál az Akadémián is egy kicsit ilyen nekem, és nagyon rezonálnak rá az ismerőseim, kollégáim is. Hat-hét éve folyamatosan érnek minket ezek a zaklatások. Persze ez egy klasszikus detektívregény is, aminek a keretéül szolgál az akadémiai közeg, de talán azoknak is betekintést ad a küzdelmeinkbe, akik kevésbé ismerik ezt a szférát.

Személyes traumaként élte meg az akadémia elleni politikai támadásokat, ami közben a kutatási tárgya is?

Azt hiszem, igen. A munkahelyemen, a Társadalomtudományi Kutatóközpontban rendeztünk nemrég egy mentális egészség workshopot, mert egymással beszélgetve is azt láttuk, hogy borzasztó állapotban vannak az emberek. Hatalmas stressz alatt élünk, az állandó bizonytalanság, az állandó átszervezések, miközben éveken át folyamatosan azt halljuk kívülről, hogy nincs értelme a munkánknak. Ezt nehéz elviselni, nagy stressz alá teszi az embert, ami könnyen kiégéshez vezethet. Valószínűleg ez vezetett arra is, hogy csináljak erről egy kutatást, a Bolyai-ösztöndíj segítségével vizsgálom a tudományos mező átalakítását.

Tehát miközben harcot indított ellenük a hatalom, egy állami ösztöndíjat kapott annak a kutatására, hogy hogy is működik és milyen mechanizmusok mentén történik ez a hadviselés? Ez azért teljes nonszensznek hangzik.

Ez így van, és az ilyen ellentmondásokat nehezen értik meg a nemzetközi közegben is. Az az ösztöndíj, amit én kaptam, az MTA-ról van, ami autonóm abban az értelemben, hogy szakmai testületek döntenek például az ilyen kutatási támogatásokról. Nemzetközi konferenciákon is kérdezik, hogy de hát nem lesz bajotok nektek abból, hogy most ezt itt elmondjátok, vagy megírjátok ezeket a dolgokat?

És nem lesz?

Ez nagyon érdekes, hogy bizonyos tabutémáktól eltekintve a kutatás és az oktatás szabadsága nem sérül. Voltak súlyos kivételek, ahol direktben és nagyon komolyan megsértették az akadémiai szabadságot. Ilyen volt a CEU elüldözése, amiért az Európai Bíróság is elmarasztalta Magyarországot, vagy a genderszakok betiltása, ami az intézményi autonómia nagyon erős megsértése volt. De általában sokkal indirektebb módon történnek ezek a támadások. A magyarhoz hasonló autoriter vagy hibrid rezsimeknek is szükségük van arra, hogy fenntartsák a látszólagos szabadság bizonyos területeit, mert ez hozzájárul a legitimációjukhoz.