„Pintér Sándor lányos apa, három gyermeke van. A Jóisten gondot viselt rá, egyik lányát sem kellett más sorsára bízni, kórházban hagyni, a rendőr úr jósorsa úgy hozta, hogy a nejével egészségben felnevelhették őket. Nyilván így is sokat aggódtak értük, sőt, néha féltették őket, ne adj Isten, rettegtek, nehogy bajuk essék. Ez a felemelő, évtizedes és sejtekbe ivodó tapasztalás (hogy milyen volt apának lenni, hogy mit jelent egy védtelen gyereket a kezedben tartani), talán ez kellett volna, hogy egy elvárható, minimális, kötelező tisztességet generáljon a hatalomhoz jutott emberben” – ezzel kezdi nagy karriert befutó posztját Grecsó Krisztián. Az író arra reagál, amit a Belügyminiszter a Telex videójáának elején mond:

A párbeszéd így hangzott el:

Telex: Miniszter úr, hogy lehet, hogy még mindig 353 magára hagyott csecsemő van a kórházakban? Miért nem tudták ezt megoldani az elmúlt egy évben?

Pintér Sándor: Nem mi szültük őket, és nem mi hagytuk őket ott.

Erre reagál aztán Grecsó: „Pintér úr, efféle aljas cinizmust, miszerint »nem ön szülte« a kórházban maradt gyerekeket, és nem ön »hagyta ott« őket, egy útszéli tróger sem engedhet meg magának, nehogy egy valamiféle miniszter. Ön védtelen, szeretetre, törődésre, érintésre ácsingózó csecsemőkről beszél, és bár lehetősége és joga lenne segíteni rajtuk, nem teszi. Szívből remélem, hogy már egy világi törvényszék előtt felelni fog ezért a minősíthetetlen bűnéért. Sokan bejárnak gondozni, ringatni ezeket a gyerekeket, aggódnak, imádkoznak értük, velük vagyok, és bízom az égi törvénykezésben is, hogy aki efféléket mond és gondol, az a pokol legmélyére jut.”

A valóság még sötétebb

A telexes videóban elhangzó párbeszéd kétségkívül dühítő, de a helyzet sokkal rosszabb. Ugyanis ezeket a csecsemőket nem (mind) magukra hagyták: az Országos Kórházi Főigazgatóságtól (Okfő) származó adat arra vonatkozik, hogy 353 olyan gyermek van kórházi ellátásban, akikről a szüleik lemondtak, vagy akiket a szüleik nem vihettek haza magukkal.

Ahogy azt az ilyen ügyeket is vivő TASZ írja, sokszor „indokolatlanul szakítanak ki gyermekeket a családjukból, és nem tudják már őket hová elhelyezni. Parkolópályán, félreeső kórházi folyosókon várakoztatják őket, hogy majd egyszer jogszerű elhelyezést kapjanak. Pedig ezzel egy napot sem szabadna várni: ezeknek a babáknak nincsenek hónapjai, pláne évei, hogy kivárják azt, hogy a felelős szervek végre megmozduljanak.” A jogvédők szerint több száz kisbaba szenved hónapok, talán évek óta kórházi rácsos ágyakban, és ez mutatja a legfájdalmasabban, hogy a gyermekvédelmi rendszer összeomlott.