Nehéz kritikát írni egy mozifilmről, ha az ennyire kapcsolódik az aktuálpolitikához, és minden nézője erős előítéletekkel néz rá. Akkor döntöttem el, hogy mégis megnézem, amikor eszembe jutott egy legalább közepesen eredeti ötlet, amire fel tudom húzni a cikket. Ez egészen a film harmadáig működőképesnek tűnt, aztán jött a mélyrepülés.

Az előzetes munkahipotézisem az volt, a trailer, a sajtóanyag és a készítők nyilatkozatainak ismeretében, hogy a fő kérdésre, miszerint a Tavaszi szél című „független magyar dokumentumfilm”, propaganda vagy nem propaganda, adható egy harmadik válasz. Méghozzá az, hogy ez egy

hollywoodi hangulatú életrajzi film.

Ezek a sztároktól, botrányhősökről vagy éppen politikusokról szóló filmek vagy sorozatok újságírói munkaként nem értékelhetők, mert főleg azt mutatják meg, amit a főhős mutatni akar magáról. Nem vagy alig jelenik meg bennük kritikus nézőpont, nem szólal meg a másik fél, de felvonulnak benne a főhős támogatói, csodálói, és a személyes küzdelmek reflexió nélküli bemutatása óhatatlanul szimpátiát ébreszt. De ha egy film nem állítja magáról, hogy az újságírás szabályait követi vagy hogy mindent, kendőzetlenül megmutat, akkor ezzel a műfajjal olyan nagy baj nincsen – nézze, akit érdekel. Mindenki tudja, mire fizet be.

A Tavaszi szél ilyen film. Topolánszky Tamás Yvan rendező és Sümeghy Claudia producer közös cége, a Juno11 saját forrásból, saját kezdeményezésre készítette el a filmet, amelynek üzleti sikere már a forgatás kezdetén, egy évvel ezelőtt is borítékolható volt. A Telexnek adott interjúban nem rejtették véka alá, hogy szimpatizálnak Magyar Péterrel, és filmjük „nem a regnáló kormány érdekeit szolgálja”. Azt is tudják, és Magyar is tudja, hogy „ez számára is hasznos lehet”. Szintúgy kiderül az interjúból, hogy bár Magyarnak nem volt formális joga a végső vágásra, de kikérték és figyelembe vették a véleményét.

Nagy ember kis hibái

A kegyelmi botránnyal, konkrétan Kaufmann Balázs 444-es cikkével kezdődő film, a fentieket figyelembe véve, egy ideig jól működik. Magyar Péter a megszokottnál jóval személyesebb, kétkedőbb, vagyis emberibb. A történetmesélés feszes, a vágóképek a szokásos hírvideónál jobban kiemelnek apró részleteket. De ahogy megy előre a történet, egyre erősödik a kellemetlen érzés, hogy hiába van benne pár érdemi gondolat és kínos pillanat,

ez nem dokumentumfilm, hanem egy bántóan hosszúra nyúló, érzelmes előzetes.