Orbán Szentendrén: a túl biztos választás
A szentendrei csak a negyedik állomása volt Orbán Viktor hirtelen bejelentett országjárásának, pedig érzésre lehetett volna a huszadik is. Gigantikus Fidesz-molinó, piros-fehér-zöld színpadfény, fáklyaosztás, DPK-sátor és Viktor-mörcs – olyan bejáratott hatást keltett a díszlet, mintha hónapok óta úton lenne az Orbán-bazár. Ránézésre minden helyén volt, csak az igazi lelkesedés hiányzott. Megtelt ugyan a szentendrei Fő tér, de ez csúcsidőben sem jelentett többet szűk háromezer embernél. Nagyobb erőfeszítés nélkül be lehetett jutni az első sorokig.
Nem is a létszámmal volt baj, hanem az izgalom hiányzott. Mégis csak három héttel járunk a választás előtt, és ez a Fidesz nagy felrázó turnéja a kampányfinisben. Ehhez képest a melegítésnek szánt Nélküledet alig néhány borízű hang kísérte a nézőtérről. A Szörényi-féle „Szállj fel, szabad madár” kis túlzással csak a hátsó sorban tomboló Tóth Gabit hozta lázba. Szórványos viktorozást lehetett ugyan hallani, de azt is inkább csak a szerény létszámú kemény magtól.
Aztán érkezett Vitályos Eszter kormányszóvivő, aki helyi jelöltként konferálta fel az eseményt. És bár elvileg az ő győzeleméért gyűlt össze a tömeg, sok mindenről beszélt, de a térségről alig – még az sem derült ki igazán, mennyiben kötődik a Dunakanyarhoz. Annyit tudtunk meg Vitályostól, hogy az elmúlt néhány (ki tudja hány) évben érkezett ide 70 milliárd forint, amit közintézményekre költöttek. (És hogy legalább 100 milliárdba kerülne viszont a Dunakanyarnak a Tisza, vagyis a háború áradása.) Megtudtuk továbbá, hogy itt van köztünk Tóth Gabi mellett Schobert Norbert is, akiket úgy tapsoltatott, akár a díszpolgárokat.
Vitályos papírból olvasott fel, meg sem próbált érzelmet vinni a beszédbe, vagy valamiképpen kapcsolódni a közönséghez – úgy állt a színpadon a beszéd végén, hátrakulcsolt kézzel, mint akit kihívtak felelni Fideszből. Egyetlen gesztusa nem utalt arra, hogy minden áron hozni akarná ezt a körzetet.
Kocsis Máté nála is kevésbé tudta felrázni a közönséget, pedig szokás szerint legjobb vicceivel készült: kéjes örömmel mondta fel az elmúlt hetek tiszás bakijait, de nem sikerült kicsikarnia jelentősebb kacajokat a közönségből. Nehéz megfejteni, miért vele próbáltak hangulatot csinálni a rendezők Szentendrén. Kocsis a rábízott idő hátralévő részét, jobb ötlet híján, ukránozással töltötte ki, Orbán fő erényeként pedig azt említette, hogy ő legalább tud nemet mondani. A beszédének csúcsa így is egyértelműen az volt, amikor megpróbálta megszólítani a fiatalokat. Végső érve úgy szólt: az se baj, ha szidják, ócsárolják őket, vagyis ha okádnak tőlük, csak lehetőleg szavazzanak rájuk.
Persze minden mindegy lett volna, hiszen az este úgyis Orbánról szólt. A miniszterelnök egyenesen az uniós csúcsról érkezett Szentendrére, és hallgatva őt többször volt az az ember érzése, mintha fejben kicsit Brüsszelben maradt volna. Orbán persze hozta a kötelezőt, karizmáját reflexből tudja villogtatni, az ő intonálása, lendülete sosem esik egy szint alá, de most neki sem volt igazi húzása. Lejátszotta a slágereket, feltette az „esélyesek vagyunk” lemezt: mindenhol rengetegen vagyunk, többen vagyunk, muszklisabbak vagyunk, helyén van a pacek, nyugi, és persze a tiszások majd elmondják, hogy senki nem volt rá kiváncsi Szentendrén. De nagyon hiányzott belőle a meggyőző erő.
Nem az volt meglepő, hogy kottára felmondta a március 15-i beszédét – az önismétlés egy kampányban kifejezetten elvárt dolog egy vezető politikustól. Hanem mikor egy este alatt negyedszer hangzik el a 14. havi nyugdíj, a lakáshitel és a kétgyermekes anyák adókedvezménye, akkor egyszeri békemenetelőben is megjelenik a kérdőjel, hogy olyan nagyon sok mégsem került az asztalra az elmúlt négy évben.
Ilyen sűrűségben szembetűnő volt, hogy a Fidesz voltaképp azzal kampányol, mennyire sok pénzt nem vitt el innen Ukrajna. Vagyis hogy lehetett volna ez a ciklus ennél még sokkalta szörnyűségesebb is.
Hasonló logikát követ az az orbáni érv is, hogy rengeteg pénzt beszedtek a multiktól és bankoktól, amit aztán odaadtak az arra rászolgáló egyszerű magyar embereknek. Vagyis nyugodtan lehet rettegni attól, hogy a Tisza Brüsszellel és a Shellel, meg ki tudja milyen nagyvállalatokkal szövetkezve ezt a pénzt azonnal vissza fogja adóztatni saját magának. Vigyázz magyar, lehet hogy most rossz, de mindig lehet rosszabb!
Lehet persze onnan is nézni ezt a meccset, hogy a Fidesz ezt focit tudja játszani, újítani pedig késő már három héttel a vége előtt. Az is igaz, hogy ez a kampány nem a nagy ígéretekről, hanem a kiszámíthatóságról akar szólni. Nem is a váratlan dolgok hiánya szembeötlő. Inkább az, hogy miközben állítólag nemzethalál, háború és a teljes pusztulat fenyeget, és a lét a tét – ez a kampány éppen csak valahogy elketyeg.
