Utazás az agydaganatom körül

„Miért álmodok furcsákat mostanában?”

2020 áprilisában ugrásszerűen nőtt meg az ilyen típusú netes keresések száma, újságcikkek és szakemberek százai kutatták, hogyan reagál alvás közben az agyunk a karantén szürrealitására.

A világjárvány kitörése után egy hónappal se lehetett felfogni, hogy ez a valóság. Egy átlagos napon úgy néztek ki a hírek akkoriban, hogy

• hisztériának nevezte a koronavírus körüli felhajtást Landon Spradlin amerikai lelkipásztor, majd belehalt.
• 112 thai orvos és ápoló kerül karanténba egy motorbalesetes magyar miatt, aki titkolta, hogy fertőzött területen járt.
• Szándékosan arcon köhögte az embereket két férfi egy szombathelyi patika előtt.
• Rémhírterjesztésért előállítottak egy ózdi illetőt, mert arról vlogolt, hogy a koronavírus nem létezik. A 15 éves lányát is meggyanúsították, mert ő kamerázott.
• A valódi híreket viszont folyamatosan titkolják, írta Tamás Gáspár Miklós filozófus: „Pontosan ugyanaz történik ma Magyarországon a koronavírussal kapcsolatban, mint a Szovjetunióban Csernobil alkalmából. Nem lehet tudni, hogy mi az igazság.”

A kormány és az operatív törzs illetékesei mindennap mantrázták, hogy hány „többségében idős, krónikus beteg” hunyt el covid miatt. Aminek más értelme nem volt, mint hogy jelezzék: az idősek és betegek, az ún. veszélyeztetettek halála azért nem akkora baj.

A húsvéti hosszú hétvége úgy nézett ki 2020-ban, hogy az egy hónapja bezárt városlakók rajzottak volna ki a természetbe, miközben a hatóságok és a média azt harsogta: MARADJ OTTHON! A vidéki polgármesterek lezárták a legnépszerűbb területeket, és egyre kétségbeesettebben kérték: hozzájuk ne jöjjön senki. Mi azért felpakoltuk a kétéves lányunkat, és egy eldugott bakonyi zsákfalu szélén találkoztunk Juli nagymamájával, hogy megünnepeljük a húsvétot. Simogatóan sütött a nap, Juli sikongatós lelkesedéssel kereste a tojásokat a fűben, mi pedig csak néha pillantottunk fel, lopva, mint a tolvajok, nem közeledik-e valaki.

Az ENSZ főtitkára ekkor már ott tartott, hogy

ez a világjárvány a legnagyobb fenyegetés az emberiségre a második világháború óta.

Csak illene dokumentálnom ezt, a magam szerény újságírói eszközeivel, gondoltam. De hogyan? A válasz mint valami profán megvilágosodás, egy Esterházy-történetből érkezett április 14-én, az író születésnapján. Neki köszönhetően egy mesés olaszországi étterem lett az igazodási pontom, ez adott formát a tervezett szövegemnek – bár írni, nos, nem sokat írtam. Egészen addig, amíg 2020 őszén egy neurológus rá nem nézett a koponyámról készült MR-felvételre, és azt nem mondta, hogy az a fehér pingponglabda, az daganat.

Aznap este úgy jöttem ki a gyerekszobából, ahol álomba énekeltem a lányomat, hogy ezt viszont muszáj megírnom.

És mit hall vissza legtöbbet az ember, akit szinte kizárólag bölcsészek vesznek körül, amikor elmondja, hogy rákos? Azt hallja, hogy Karinthy agydaganata így, Esterházy rákja úgy. A Hasnyálmirigynapló szelleme, humora, sőt pajzánsága végül legalább olyan jó menedéknek bizonyult, mint az olasz étterem. Rájöttem, milyen szorosan tartozik össze a járvány és a betegségem bizonytalansága, és hogy hiába akarok kizárólag közérdekű tényirodalmat írni, muszáj közben személyesnek is lenni.

Miután túlestem egy éber agyműtéten és egy sugárkezelésen, elkezdődött a kemoterápia, amitől hivatalosan is veszélyeztetett státuszba kerültem, miközben éppen nálunk tombolt a legvadabbul a járvány az egész világon. Előre kerültem az oltási rendben, soron kívül kaptam védettségi igazolványt, és Julival boldogan futkorásztunk az üresen kongó Sárkányos gyerekkönyvtárban. Ekkor kellett kitalálnom, hogyan éljek a covid után, és mihez kezdjek egy gyógyíthatatlan betegséggel.

Amikor feltettem az orvosomnak a nagy kérdést, hogy mennyi időm van hátra, először mintha kerülte volna a választ, aztán kibökte: az öt évet meg szokták élni. Ez öt és fél éve volt.

Lassan haladtam ezzel a könyvvel, de egyre pontosabban láttam, miért van rá szükség. Nekem azért, mert az írás segített feldolgozni, ami történik. De abban reménykedtem, hogy másoknak is tudok segíteni, mert két olyan téma keveredik a kezem alatt, amelyről sokszor inkább hallgatunk, pedig a szakemberek szerint a beszéd életeket menthet. Egy jól megírt ráktörténet megerősítés a sorstársaknak és kapaszkodó a hozzátartozóknak, az egészségeseknek meg akár még a szűrővizsgálatokat is eszébe juttathatja. De persze nem csak azt: a rák a legnagyobb tanítómester, ha valaki szóra tudja bírni.

A járvány elfelejtése pedig sok egyéb mellett azzal jár, hogy amikor az influenza és a covid bekopogtat, minden ősszel szélesre tárjuk előtte az ajtót: késve kezdjük a vakcinációt, amiben alig vesz részt valaki.

A következő pandémia vagy másfajta nagy társadalmi krízis előtt egyelőre szinte védtelenül állunk, mert az előzőt sem dolgoztuk fel. A rákdiagnózis trauma lesz, mert nem készülünk fel rá.

A koronavírus évei nyomtalanul tűntek el a közbeszédből, pedig az elmúlt évtizedek legnagyobb válságából sokat lehetne tanulni: hogyan működött eddig ez az ország, és hogyan működtünk benne mi magunk?

Ez a könyv a Sansz címet kapta, és esélyt akar adni arra, hogy mindezt, a közelmúlt történelmét és a halandóság hétköznapjait olyan meseszerű történetben lássuk, amelynek a sok próbatétel után is lehet boldog vége. Mint egy furcsa álomnak.

Urfi Péter könyvét leginkább a 444 webshopjában érdemes megrendelni, de később könyvesboltokban is kapható lesz. Bemutatóját május 28-án tartjuk a MU Színházban, erre jegyeket itt lehet vásárolni.