„Jó helyzetben vagyunk. Körülbelül hétszázezren élnek Helsinkiben, és kilencszázötvenötezer embert tudunk óvóhelyeken elszállásolni. Ha úgy alakul, hogy Finnország keleti részét evakuálni kell, lesz nálunk helyük. Ha Tallinnt evakuálni kell, az észteknek menekülniük kell, erre fognak jönni, és be is tudnánk fogadni őket. A veszedelem mindig keletről jön”

- mondja Nina, a helsinki önkormányzat munkatársa, miközben a városközpont alatti egyik gigantikus óvóhely egy részében működő játszóházat bámuljuk. Persze a hatezer ember akár hetekre való elszállásolására alkalmas bunkernek csak egy kis része a játszóház. Van még itt több parkoló, konditerem, néhány sportpálya a nyári szünet fölös energiáit floorballal levezető gyerekekkel, a nagy része pedig üresen áll, precízen összeállított tervekkel minden eshetőségre, de remélhetőleg soha nem kell őket használni.

Ma Helsinki körülbelül 5500 óvóhelyéből 5450 valamilyen kisebb, épület alatti óvóhely. Van viszont mintegy ötven több száz, esetenként több ezer ember befogadására alkalmas közösségi óvóhely is, amely az önkormányzat térképein is megtalálható, egy ilyenbe mászunk le mi is a júniusi esőben, húsz méterrel fölöttünk, a föld fölött piactér, a szomszédos utcákon a finn brutalizmus építészeti remekei.

„Most gyakorlatilag egy szikla belsejében vagyunk. Gránitból vannak a falak, csak lefestettük fehérre, mert a gránit extrém módon porzik, és ez a finom por beférkőzne mindenhova, így nem kell annyit takarítani. Meg hát a fehér szín miatt kicsit világosabbnak tűnik a hely, nem olyan nyomasztó” - mondja a túravezetőnk sétálás közben.

Az ehhez hasonló nagy közösségi óvóhelyek országszerte ugyanúgy épülnek fel, magyarázza: tizenhárom tonnás (!) vasajtók védenek a robbanástól, majd jön egy durván tízméteres fertőtlenítő „szakasz”, amit egy másik óriási vasajtó zár le. Látszik, hogy ezeket a bunkereket még a hidegháború félelmeire építették: a fertőtlenítő szakaszt leginkább a nukleáris szennyezés eltávolítására tervezték, kötelező zuhany után kötelező ruhacsere biztosította volna, hogy semmilyen sugárzó anyag ne jusson be az óvóhely belsejébe. A következő robusztus vasajtó hermetikusan zár, mögötte több ezer ember tölthetne el akár heteket, a külvilágtól tökéletesen elzárva. Az összes bejáratnál ezt a duplaajtós rendszert alakították ki, a különbség csak a méretükben rejlik: míg mi egy oldalsó, viszonylag kisebb bejáratot használunk, van akkora is, amin keresztül akár mentő-, sőt, tűzoltóautóval is kényelmesen be lehet állni. Az ukrajnai tapasztalatokat látva logikusnak tűnik, hogy az elsősegélynyújtók eszközeit védeni kell, jó döntés volt a 2000-es évek elején (az óvóhelyet 2003-ban fejezték be) ekkora bejáratokat tervezni.

„Az óvóhelyeink a hidegháború alatt készültek, ez látszik is, kicsit újítanunk kell rajtuk, hiszen nagy eséllyel már nem több hétre kell az embereknek elmenekülni a külvilág elől, mint egy esetleges nukleáris csapás esetén. Mi is figyelemmel követjük, mi történik Ukrajnában vagy Izraelben, mire van szükség az óvóhelyen: ha szólnak a szirénák, az emberek lemennek, majd ha vége a riadónak, mindenki megy tovább. Iskolába, munkába, edzésre, ahova kell”

- magyarázza Nina, miközben az úgynevezett szervízfolyosón sétálunk. A folyosón egymás mellett háromszáz négyzetet festettek a földre katonás rendben, ez lenne a mobil WC-k helye. Persze senki ne a kék toi-toikat képzelje a föld alá, még ennél is mobilabb: függönnyel zárható kis próbafülkék, benne (szükség esetén) műanyag vödör, abban műanyag zacskó. És persze szellőzőrendszer az egész óvóhelyen.

A szomszéd folyosón rakásolva tárolják az emeleteságyakat, kétezer főnek. Miért nincs annyi ágy, ahányan beférnek ide? A válasz egyszerű: mert nem aludna mindenki egyszerre. Ha úgy hozná a sors, hogy hosszabb időre lent kell maradni, akkor is ki van minden találva, ahogy a normál életbe, úgy a föld alatti bunkerlétbe is rendszert kell vinni, hogy ne csak céltalan várakozással teljen az idő: akárhányan is lennének az óvóhelyre zárva, három csoportra osztanák őket, az egyik csoport alszik, a másik a fenntartásban segít (mosdót takarít, segít az idősek vagy a kisgyerekek ellátásában), a harmadik pedig végzi a saját munkáját, amennyiben a bunkerből ellátható, aztán cserélnek.