Kiválóan szórakozhat, aki szombaton (ma!) vagy vasárnap kimegy a Klauzál téri piacra, ahol már dübörög Budapest legfrissebb kulteseménye, a kis, független galériák által összehozott BIAF, azaz Budapest Independent Art Fair. Az alapkoncepció a szinte bárkinek elérhető áru művészet, belépő nincs, potenciális élmény annál több. Láthatók itt bizonyítottan menő kortársak és éhes fiatalok, nem is beszélve az izgalmas autodidaktákról és az élőben megtapogatható művészekről.

De hogy mi ez pontosan és miért annyira szórakoztató, arról beszéljek inkább én magam, ha már én nyitottam meg a vásárt, íme a megnyitószöveg, amiből majdnem minden kiderül:

Kedves Vásározók, drága Szakma,

A vásárokban néha egészen fantasztikus műalkotásokba lehet belefutni. A múlt hétvégén, a Bálnában, a Budapest Contemporary nevű művészeti vásárban például minden túlzás nélkül életem legnagyobb hatású performanszát láttam. L. Simon László előadásában. Pedig amikor két éve Amszterdamban megnéztük Marina Abramomic utazó életműkiállítását, ott élőben rekonstruálták Abramovic és Ulay híres, Imponderabilia című, hetvenes évekbeli performanszát. Azt, amikor a művész és alkotótársa meztelenül, egymás felé fordulva beálltak a bolognai kortárs művészeti galéria egyik szűk ajtajába. De annyira közel egymáshoz, hogy a nézőknek szabályosan át kellett furakodniuk köztük, ha át akartak jutni a másik szobába és azt is el kellett dönteniük, hogy ezt melyikük felé fordulva teszik meg, mert lapjával el sem fért az ember, csak élével. Amszterdamban egymást váltó művészdiákok játszották újra a darabot. Nekünk egy átlagos termetű lány és a kontinentális Európa legnagyobb farkát viselő, alacsony fiú jutott. És én voltam az egyetlen, aki, miután kiállta a sorát, a csávó felé fordulva mert bearaszolni..

És ez semmi sem volt L. Simon performanszához képest. Hősünk ugyanis fogta magát és úgy sétálgatott fel-alá a Bálna termeiben, mintha semmi sem történt volna.

Érdekes eltérés, hogy amikor az Imponderabiliát 1977-ben a páros először és utoljára előadta Bolognában, három óra elteltével megjelent a rendőrség, a Bálnában viszont valamiért nem.

Mind a két eset pompásan illusztrálja azt a tézist, hogy a kortárs művészet szakirányú képzettség nélkül, a legegyszerűbb hétköznapi szinten is élvezhető dolog. Ha jól értem, a Budapest Independent Art Fair kitalálói is részben valami ilyesmire gondoltak, amikor megszervezték a város legújabb művészeti vásárát.

Kortárs művészettel együtt élni klassz, tegyenek így minél többen - pitchelik a szervezők. Két festő gyerekeként első kézből mondhatom, hogy ez tényleg így van. A szüleim mindig otthon festettek és amikor kijöttem a kisszobámból, sose tudhattam, hogy mit találok a műteremként szolgáló nappaliban: egy újabb képet, a homlokán szöge kapáccsal kilyukasztott lókoponyát, ami sok csendéletük főszereplője volt, esetleg Katit, az aktmodellt.

Gyerek voltam, nekem az volt a természetes, hogy nálunk festmények borítanak el minden falfelületet, míg az osztálytársaimnál fekete drótból hajlított Frédi-Béni és Foxi-Maxi figurák, házi áldások, illetve a Vég Gyuriéknál, akinek az apukája orvos volt, elképesztően érdekes, bár első látásra is igen ronda, bőrből domborított 3D-s faliképek, amik megfelelő szögből nézve kiadtak egy nagycsöcsű nőt.

Kisebb koromban ugyanolyan lelkesen bambultam el végtelen, boldog negyedórákra Katit, a szobám plafonján, az ajtó fölött terjeszkedő, sörényes hangyász alakú beázásfoltot vagy a szüleim valamelyik festményét bámulva. Aztán kicsit idősebb lettem és megtanultam, hogy az aktmodell csak kéthetente jön, a beázásfoltok nehezen mozgathatók, festményt, grafikát, fotót vagy szobrot viszont bárki vehet magának, hogy bármikor el tudjon bamubulni rajta egy boldog negyedórára. Aztán még idősebb lettem és megtudtam, hogy igazából egyáltalán nem mindenki vehet magának képet, csak a pénzes alakok, mert a képek drágák például az én szüleimnek sem tellett volna ilyesmire, ha nem festenek maguknak. Így már megértettem, miért lett belőlük festő annak ellenére, hogy minden másnap elmondták, hogy a jövő hónapban éhen fogunk halni.

Ennek a vásárnak az a koncepciója, hogy mi lenne, ha a képek annyira azért nem lennének drágák, így mindenki vehetne magának, így a kortárs képzőművészet fogyasztása átlagos urbánus szokássá válna és a művészektől nemcsak beérkezett befektetési bankárok, hanem hozzájuk egészen hasonló kortársak is vásárolnának.

Ha egy filmben valaki belép egy szobába, kinyitja a bőröndjét, kivesz belőle egy képet és kiakasztja a falra, majd leül egy székre, a világ összes, tetszés szerinti kultúrából érkező nézője azonnal érti a jelenet értelmét: az illető éppen beköltözött. A szobát egyetlen gesztussal varázsolta át ingatlanból személyes életérré.

A kekeckedők ezen a ponton vethetik közbe, hogy tök jól hangzik ez az elérhető áru művészet, ha az ember vevő vagy galériás, de mi van szegény művészekkel? Nálam aztán senki sem empatikusabb velük, de ez a műfaj, ha jól csinálják, nekik is baromi hasznos tud lenni. Két, Hollandiában tanuló művésziskolás apjaként a mindennapokban látom, hogy bármilyen képző- vagy iparművész indulásakor mennyire fontos a közegbe való bekerülés és a visszajelzés. A közeg, amiben el lehet kezdeni művészként létezni, vagyis megmutatni magukat és visszaigazolást kapni arra, hogy amit csinálunk, az másoknak is tud jelenteni valamit. Ez a visszaigazolás nem is feltétlenül külső, formális kritikát jelent. Már maga a tény elképesztően fontos tud lenni, ha az ember be tud mutatkozni egy galériában és órákig, hetekig vagy hónapokig kint van egy munkája. Ha pedig azzal szembesül, hogy egy másik emberi lény a saját pénzéből áldozott arra, hogy megszerezze valamelyik alkotását, a hatás egyszerűen lehengerlő. Szélsőséges esetben pedig egyenesen életreszóló. És ilyenkor maga a vásárlás gesztusa a döntő, nem is annyira annak összege.

Egészséges képzőművészeti színtér emiatt igazából nem is létezhet olyanok nélkül, mint akik most összeálltak, hogy megcsinálják Budapest első független művészeti vásárát.

Nem véletlenül, hogy a vásárban bemutatkozó független galériák művészei között annyi a fiatal, az autodidakta vagy a más területen híres, de képzőművészettel is kísérletező alkotó. Ez a folyton változó, igen vegyes társaság alapjaiban más, mint a nagyobb, zsírosabb galériáké, annak ellenére, hogy bőven vannak személyi átfedések. És annak ellenére, hogy itt is jelen van egy rakás már rég menő kortárs. A független galeristák a képzőművészet kinyitásának jegyében sokkal merészebbek a nagykutyáknál és imádnak autididakta alkotókat felfedezni. De azért találni itt mondjuk Gross Arnold-grafikákat is.

Én egy ilyennel együtt nőttem fel, ez volt a kevés külsős munka egyike a lakásunkban, így nyugodtan állíthatom, hogy kisgyereknek nem létezik jobb ábrándozófelület néhány négyzetcentiméternyi Gross Arnoldnál. Ahogy felnőtteknek bármelyik Medve Zsuzsi-grafikánál.

Én külön szeretem az itteni kínálat felszabadító egyenetlenségét. Ez nem a jólfésült tutisták világa, hanem a kockázatot vállalóké, a félelem nélküli kísérletezőkről nem is beszélve. Ez nekem azt üzeni, hogy legyél bármilyen, érkezz bármilyen várakozásokkal, a konceptuális vonaltól a viccesen át az illusztráció jellegűig, itt szinte tuti, hogy találni fogsz olyan dolgot, amire berezonáslz.

Ez az univerzum nemcsak alkotóként, de közönségként is igen szórakoztató közeg. Kis, független galérákba járva az ember eleve könnyen összefuthat magukkal a művészekkel és mindenféle vicces figurákkal és nemcsak a megnyitók alkalmával, hanem véletlenszerűen bármikor. A megnyitók pedig ebben a világban még annál is jobbak, mint máshol. Az itt összeállt csapatból legutóbb a Start Galériában nyitottam meg kiállítást, a vicces és világhírű mémfestő Pulpbrotherét, akinek itt is van most munkája.

Az egykori, trafik méretű virágbolt helyén nyitott, otthonosan lepattant helyet fullra megtöltötte a tömeg, így a zenét szolgáltató Vályi-Puskár DJ-duóval együtt végül én is felmásztam az aprócska galériára és onnan mondtam el a megnyitó szövegét, miután is Javierrel és a neki tolmácsoló Miriammal felmásztunk a magasba a szupermeredek falépcsőn. Addigi életemben sosem próbáltam, hogy milyen érzés szószékről beszélő papnak, fasiszta diktátornak vagy a kettő tetszés szerinti arányú keverékének lenni. Most már tudom, hogy baromi jó, nem véletlenül választják annyian ezt az irányt. Ezt is ennek a szubkultúrának köszönhetem.

A földszinten olyan vendégek zsizsegtek egyre vidámabban a Blitz galériás Szűcs Júlia borainak hatására, mint Szombat “I Want Orgasms, Not Roses” Éva, Szurcsik “Unknown Child” Erika, a mindig vigyorgó Ben Soir képzőművész, egy talán David nevű, androidhatású svéd költő-performer-képzőművész a csivavájával, vagy a búbánatos tekintetű, csodás Beethoven-fejű Rodics Márkó, aki a vécében található irtó vicces Kádár János-os műveket alkotta, amik közül a kedvencem Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel című Kádár-könyvének borítója volt, úgy meghekkelve, hogy Kádár szemeinek a helyére egy-egy aprócska, tökéletesen funkcionáló papírforgó került. Amikor hugyozás közben rájuk fújtam, úgy bepörögtek, hogy Kádár egyből beekizett.

Ezzel pusztán azt próbáltam illusztrálni, hogy az itt bemutatkozó helyszínek nem pusztán kép- vagy fotóboltok, hanem, ha jól csinálják, közegteremtő izék. Ezek a típusú galériák egyszerre keltetnek új vásárlókat és új művészeket, de azoknak is kiváló szórakozást nyújtanak, aki még nem vásárolt. És ez már akkor is igaz, ha külön-külön nézzük őket. Most viszont kitalálták, vagyis a startos Analóg Angelika, Tarnai Edina a DINDIN-ből és Polgár László a Ladóból kitalálta, hogy álljanak össze tízen és csapjanak egy még nagyobb bulit, mint amilyen minden egyes nap zajlik náluk külön-külön. Így, hogy már kitalálták, nehéz jobb ötletet elképzelni. A helyszín természetesen szimbolikus, egyben szóviccelős, hiszen egy működő piac galériáján járunk, de a rejtett szóviccért majd az Úristen bünteti meg őket.

Jó szórakozást, nézelődést, vegyülést és vásárolgatást!