A Tompa Andrea regényéből készült előadásban nincs erkölcsi tanulság, szánkba rágott üzenet, pedig a 20. század nagy társadalmi traumái, különösen a zsidó, magyar, erdélyi, székely, román, munkásmozgalmi identitások, vagy épp az örökbefogadás és az önismeret kérdései könnyen vihetnének ebbe az irányba. De a személyes történetek fontosabbak.

A színház az egyszerű, zsigeri konfliktusokat szereti, amit a néző előbb érez, mint ért. Izgalmas kísérlet ilyen intim térben színre vinni az új kalandra vágyó özvegyasszony drámáját Udvaros Dorottyával.

Feldolgozható színpadon az őrület? És ellenállhat neki bárki a művészet segítségével? A holokausztot túlélő sonderkommandós bezárkózik a bábjával, a néző pedig nem tudja, ki a bűnös és ki az őrült.

Az áldozatok csillapíthatatlan lelkifurdalásától a rendszeres csoportos nemi erőszakig annyi mindent enged át magán a közönség, hogy az időnkénti csendeket rendszeresen szipogások szakítják meg. De az Exit Generáció előadása nem csak a téma keménysége és az alapos anyaggyűjtés miatt hatásos.

A fogyasztásellenesség, a lemondás kultusza olyan népszerű, hogy szinte minden eladható vele, még a színházi közösségi élmények is. Ettől olyan ambivalens Tarnóczi Jakab rendezése is.

Pintér Bélánál a szórakozás garantált, a színészi játék lehengerlő, de a tuti recept azt is jelenti, hogy túl nagy meglepetés nem várható. Az Idegen testben az erőszak néha öncélúnak hat, és a látszólagos frissesség mögött is egyre könnyebb felfedezni az instant megoldásokat.

Elképzelni is nehéz lenne sűrűbb szövésű színházi anyagot a bözödújfalusi „zsidózók” történeténél. De Sebestyén Aba rendezésében nincs idő szétszálazni mindezt, az idillből giccs lesz, a szerelemből melodráma.

Hajduk Károly mindent megtesz, hogy a búsképű játékfüggő hús-vér figura legyen, de az ESCAPE poénjai mögött felsejlő társadalomkritika inkább csak dísz. Szabadsággyakorlatok és megúszások a Városmajor nyári színpadán.

Nem hibátlan a fiatal alkotók és érintettek alkoholizmusról szóló előadása, a 1,5 ezrelék. De micsoda hatása lenne, ha ilyen produkciók járnák az országot!

Szántusz Noémi színházi társasjátéka azt ígéri, hogy egy személyes kiégéstörténetbe avatja be a nézőt, de nem egészen ez történik. Igazi tétje akkor lesz az előadásnak, amikor az elnyomott gyerek világgá üvölti, hogy elég volt.

Nehéz elképzelni, hogy a „Figyelem megzavarására alkalmas” nézőközönségének lényegileg eltérő véleménye volna fekete kampányokról, populizmusról és propagandáról. De akkor hogy lesz itt kritikai gondolkodás?

Hegymegi Máté lassan felépülő rendezése a hatalom lélekrajzát skicceli fel, az elmét eluraló paranoiát, ami mindenkiben az ellenséget keresi, és már előre elnyomná a lázadás lehetőségét. Boszorkányság és igazi varázslat a Bábszínházban.

Nem az a pláne, hogy tízéves kortól bárki megnézheti a Tyúkdrámát, hanem hogy tényleg nézik kamaszok, akiket nem a tanáraik vagy a szüleik rángatnak el színházba. Kritika az elmúlt évek legígéretesebb csapata, a DanteCasino generációs előadásáról.

Lehet nevetni a másik esendőségén úgy, hogy abban a sajátunkat fedezzük fel, és ne ítélkezzünk? Lehet önéletrajzi színházat csinálni úgy, hogy a főszereplő francia rendező helyett Udvaros Dorottya áll a színpadon?