Kedden, szerdán és csütörtökön hatan is a Bajnokok Ligája-, valamint az Európa Liga csoportköreinek első fordulójában voltak érdekeltek az angol klubcsapatok közül (3W, 1D, 2L), pénteken folytatódik a bajnokság, jövő héten pedig máris jön a Ligakupa soron következő kanyarja - benne 16 PL-résztvevővel -, egyszóval: beindult a nagyüzem a világ legfaszább bajnokságában. Most végre elválik a szar a víztől, kiderül, kinek mennyire hosszú (erős?) a  cserejátékosok számára készített asztalosipari terméke, és arra a kérdésre is választ kapunk, lesz-e olyan idióta szerethető kiscsapat a mezőnyben, amelyik a TV-s pénzzel játó habzsi-dőzsi helyett valamelyik kupasorozat semmihez sem hasonlítható (muhhaha) presztízsértékét helyezi előtérbe. Hajtás után szokás szerint félreverjük a harangokat, eljöljáróban csak annyit, két tipperünk ezúttal minden fronton a tutit szagolja.

Miután az elmúlt két hét folyamán részletesen bemutattuk a besztlígbe frissen belecsöppent Pep Guardiolát (itt és itt), úgy illik, hogy most a Chelsea élére szinten Premier League-újoncként kinevezett Antonio Conte eddigi karrierjét és edzői munkásságát is megismertessük veletek. A második részben az olasz mester edzői pályafutása, és filozófiája kerül terítékre.Antonio Conte munkamorálja és hozzáállása már gyerekként is kiemelkedő volt. Az iskolában a tanárai mindig követendő példaként hivatkoztak rá, és még akkor is kiválóak voltak a tanulmányi eredményei, amikor már nagyon közel került a Lecce felnőtt csapatához. A kemény munka és a folyamatos tanulás a siker titka. Ezek nélkül az ember elveszett. Conte számára a lazítás nem megengedhető, mert az gyengeséghez vezet. Épp ezért már játékosként tudatosan készült az edzői karrierjére. Ugyanakkor tudta, hogy még ez sem vezet feltétlenül ahhoz, hogy sikeres edző lesz, és nem szabad mindent egy lapra feltenni. Miután Foggia egyetemén sporttudományokat tanult, egy rövid időt eltöltött a Siena csapatánál Luigi De Canio segítőjeként. „Adok magamnak néhány évet. Ha nem leszek sikeres, akkor legalább több időt tudok majd tölteni a családommal."Conte 2006-ban kapta meg az első vezetőedzői megbízását az akkor a Serie B-ben szereplő Arezzonál, de a dolgok nem alakultak túl fényesen. Októberre a csapat kilenc lejátszott meccséből egyet sem tudott megnyerni, Contét pedig menesztették. Ennél világosabb jelzés nem is kellett a fiatal edzőnek, hogy bőven van még mit tanulnia.

Az "egyéni hibákból kaptuk a gólt" kezdetű edzői önmosdatás az egyik legidegesítőbb dolog a futballban. Eleve visszás, mert hát ki az istennyila állította csapatba az egyéni hibákat elkövető játékosokat, ha nem maga az edző - ergo lehetne szaggatni a saját ruhákat is, ha már -, de ott van az az aprócska, ám egyesek szemében kifejezetten fontosnak tetsző részlet is, miszerint a futball, mint olyan, alapvetően ún. csapatjáték. Nem arra gondolok feltétlenül, hogy "együtt vesztünk és együtt nyerünk", hanem inkább arra, hogy amennyiben tizenegy ember mindössze egyének halmazaként ténfereg a pályán, ahelyett hogy kiérlelt csapatjátékkal menne ellenfele idegeire, megpróbálva felerősíteni az erényeit, és elrejtve a gyengéit, akkor javallott lehet inkább ezzel a ténnyel foglalkozni, és nem ráhúzni a vizes lepedőt néhány kiválasztott egyedre a falkából. De hát José ilyen, így szeretjük szoktuk meg, és valljuk be: igazából már hiányozna is, ha egyszer valamivel kevésbé lenne arrogáns paraszt, amikor a saját hibái kerülnek szóba.

He's Super Slaven's man, he's better than Zidane, we've got Dimitri Payet!

Miután az elmúlt két hét folyamán részletesen bemutattuk a besztlígbe frissen belecsöppent Pep Guardiolát (itt és itt), úgy illik, hogy most a Chelsea élére szinten Premier League-újoncként kinevezett Antonio Conte eddigi karrierjét és edzői munkásságát is megismertessük veletek. Az első részben az olasz mester személyisége, valamint játékos-pályafutása kerül terítékre.Már a biztos bajnoki cím tudatában a Juventus a Cagliari csapatát fogadta 2014 májusában. Antonio Conte és a játékosok épp egy videós elemzésre készültek, amikor a csapatkapitány Gianluigi Buffon belépett az ajtón, oldalán a sportigazgató Guiseppe Marrottával. „Elnézést főnök! Az igazgató csak szeretné tisztázni a bajnoki címért járó bónuszokkal kapcsolatos kérdéseket” – szólalt meg naivan az Öreg Hölgy kapusa, akkor még nem is sejtve, hogy egy vulkán kitörésében játszott elévülhetetlen szerepet. Amint Buffon elhallgatott, Conte szinte teljesen kikelt magából. Mindenkit kiüldözött a teremből és szemtől szemben alaposan kioktatta kapitányát. „Egy szóval sem akarok többet hallani ebből! Pont tőled az összes közül soha nem vártam volna ilyesmit! Bónuszok… Óriásit csalódtam benned! Vereséget szenvedtünk abban a pillanatban, hogy kinyitottad a szádat!”

A kétezres évek elején a Leeds United Anglia egyik kirakatcsapata volt. Pár évvel később aztán mindenkinek lefagyott a mosoly az arcáról a klub háza táján…

Utolsó napjához ér az átigazolási időszak, tankolják a helikoptereket, izzik a Twitter, egyszerre nyitja a pénztárcát kicsi és nagy, miközben szép csendesen már több mint 1 milliárd elköltött font fölött járnak a PL csapatai. A nagy hajtás előtt veszünk egy mély levegőt, és átnyálazzuk az eddigi érkezőket, természetesen megtartva jó szokásunkat az osztályozással kapcsolatosan is.

Első részünkben igyekeztünk bemutatni az angol kötődést, amely Josep Guardiola életének legnagyobb részét valamilyen módon végigkövette, és azt, ahogyan a kisgyerek labdaszedőből előbb klasszis középpályás, majd gyakorlatilag segédedző vált Juanma Lillonál. A folytatásban magáról az edzőről lesz szó – vélhetően olyan előadásban, ahogyan azt az olvasó kevésbé ismeri. Amíg a múlt heti írás elsősorban Graham Hunter Pep’s England Calling cikkére épült, most Martí Perarnaunak a mesterről szóló könyve jelenti az elsődleges forrást.

Tavaly decemberben két mega José-poszttal jelentkeztünk – most, hogy a tézis is csatlakozott végre a ligához, illendő valami hasonlóval fogadni őt is. Pep Guardiola ugyanis egy régen dédelgetett álmot él meg éppen. Akárcsak a többi, más futballkultúrából érkező játékost és trénert, őt is magával ragadta a játék bölcsője. Igaz, a sáros mocsárvidékre hajazó elsőosztályú játékterek, az igazi Wembley, és a korábban Európában is domináló, britekből összeállított klubok ma már mindenki számára pusztán szép emlékek - Guardiolának ráadásul a meghatározó fajtából.

Nyolc éve sincs, hogy a Bolton a nagy fiúkkal törölte fel a padlót a Premier League-ben és Európában egyaránt. Ma – kilenc fordulóval a Championship vége előtt – 11 pontra vannak a bennmaradást jelentő 21. helytől, és a szurkolók már arra készülnek, hogy jövőre a League One meccseit kell látogatniuk a Macron Stadiumban. De hogy kerültek az álomvilágból a rémálmok világába? Tovább után az angol FourFourTwo cikke nyomán erre keressük ma a választ.

Először arra gondoltam, hogy az egyik poszt alatt eltűnő nagycsapatokról írást/írásokat „követelő” kommentek alapján fogom magam, és írok egy hosszabb lélegzetvételű cikket, melyben feldolgozom a Leeds United, a Nottingham Forest és egy-két másik nagyobb csapat vesszőfutását. Úgy éreztem, szentelnem kell egy rövid keretes írást is ezen belül a Blackpoolnak, akik a 2010-2011-es szezont a Premier League-ben töltötték Ian Holloway vezetésével és sokunk szívébe belopták magukat. Viszont miután felvettem a kapcsolatot a hazai Blackpool-blog szerzőjével, arra jutottam, hogy ez a csapat bizony külön posztot érdemel.

Bolhapiacunk - és talán az egész átigazolási történelem - leghosszabb sagája, Paul Pogba átigazolása végre valahára lezáródott ezen a héten, épp a bajnokság kezdetére. A francia középpályás világrekordot jelentő összegért szerződik az angol iparvárosba, de persze mi nem csak Raiola (bocs, Freud) róla tudjuk megmondani, hogy mire megy majd a világ legjobb bajnokságában. Tovább után minden új érkezőről lerántjuk a leplet.

Ahogy tavaly, úgy idén is jön a nagy sikerű, szezoneleji jósda, ahol jól megmondjuk ki lesz a bajnok, kik fognak kiesni, és hogy kit nézett ki magának Wenger 3-4 évvel ezelőtt. Ha pedig nem jönnek be a tippek, legalább röhögünk egyet magunkon, ahogy azt az elmúlt szezon végén is tettük. Lássuk, melyik szerzőnk, mit vár az előttünk álló 38 fordulótól!

Akad, aki zsákszámra gyűjtve unásig nyerte őket, de vannak olyanok is, akiknek egy pályafutás is kevés volt az elhódításához. Nem másról, a Premier League trófeájáról van szó, ami a leicesteri csodának köszönhetően újabb 18 játékos esetében vált álomból valósággá az előző szezon végeztével. Csak Huth volt az, aki korábban is megtapasztalhatta, milyen érzés elhódítani (ráadásul kétszer!), valamennyi csapattársa zöldfülűnek számít ezen a téren. Morganékkal már 223 játékosra bővült annak a kommandónak a köre, akik a világ legjobb bajnokságának aranyérmét őrizhetik kitüntetett helyen a vitrinjükben, a sok első bálozó kapcsán pedig most csokorba szedtünk nektek egy csapatnyi egyszeres bajnokot, akik talán nem arról híresek, hogy tagjai a kiváltságos listának.

"Mindennek eljön az ideje. Csak haladjunk tovább a magunk által kijelölt úton és mindent el fogunk érni" - írta Facebook-oldalán Szerető Krisztofer az átigazolásáról.