„Mindig azt mondom, ha valaha árvíz lesz, innen fentről csak az emeletes házak tetejét fogom látni. Ha a lépcsőmig feljön a víz, én akkor is csak nézem majd a tengert. Ha az én házamat is elöntötte, abból lehet majd tudni, hogy Sajószentpéterből semmi nem maradt.”
Farkas Pál rá se hederített az első, komolyabb decemberi hidegre, úgy szívta a cigit a kertjében, mintha nem mínusz öt-tíz fok lett volna, hanem legalább plusz tizenöt. Háromszor költözött, dolgozott külföldön is, de már jó ideje itt, az Alacska-patak feletti Erzsébet-telepen él a feleségével.
Tíz éve is van már, hogy körbeszigetelte a házat, az ablakokat pedig műanyagra cserélte, egyedül a vakolás maradt hátra. „A kerítést most fogom megcsinálni, ha Istenke megsegít.” Gázzal fűtenek, havi hétezer forintos átalányért, „a többi majd kiderül a végelszámolásnál”. Akárhogy is, Pál szerint már most visszajött az, amit a felújításra költött.
Ehhez persze pénz kellett, ami sokszor hiánycikk errefelé, nem csak a Sajó-völgyben, de egész Borsod megyében. „Nem nagy pénzű emberek laknak itt, nem tudják megcsinálni. Fűtenek mindenfélével, itt a közelben is volt, hogy gumit, szemetet, ruhacsomagot égettek. 2-3 éve aztán le lettek állítva, mi is összevesztünk velük, a nejemnek asztmája van.”
Ahogy a sajó-völgyi szmog, úgy az országot ellepő, rosszul szigetelt, energiapazarló házak sem csak a szegényeket érintő problémák.Sok, átlagos anyagi helyzetű ember él úgy, hogy az már az energiaszegénység határát súrolja, akár azért, mert rengeteget költ fűtésre, világításra, akár azért, mert több évtizedes, sosem felújított lakásban lakik. Ebben a cikkben bemutatjuk, mit jelent energiaszegénynek lenni, és mitől áll olyan rosszul a magyar energiahatékonyság ügye.
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy?