„Engem senki sem tud, mer, akar képviselni. Senki sem élhet, halhat, imádkozhat helyettem.
Hasonlóképpen: a műalkotás sem reprezentálhat senkit és semmit.
A személyiséget, a sorsot nem lehet művészetünktől elválasztani.
Az ember életműve saját maga.”
Najmányi László

Mi, magyarok imádjuk a halottakat.

Itt élned, halnod kell. Ha viszont sikerül (meghalnod), nyert ügyed van: máris mindenki tisztel, szeret és ismer.

Vasárnapi ügyeletben ért a hír. Mire rám-messegereztek régi kollégáim, már benn is volt az újságban: meghalt Najmányi László, a hatvanas évek legendás satöbbi. Sok lájk.

Ennyien ismerték? Ennyien szerették? Ekkora volt a hatása?

Gyors guglizás: Index, 24, HVG, kulturális oldalak, Blikk, Nők Lapja Café (!!!)… mindenhol kint a hír. Sok lájk.

Ennyien tudták, kicsoda Najmányi? Ennyi rajongója van a hatvanas-hetvenes évek neoavantgardjának? Ennyi fluxusfanatikus? Élőszínház-drukker? Ekkora a Spions-tábor?

Protopunks not dead?

Akkor miért panaszkodott folyton mellőzöttségről, érdektelenségről, kiadatlan könyvekről és lemezekről, bemutatatlan színdarabokról, megtorpedózott performanszokról?

Végigolvasom a nekrológokat, egész hosszúk is akadnak, készültek a kollégák. Vízépítőmérnöki diploma, díszlettervezés, neoavantgard, Szentjóby, Hajas, Erdély, Halász, élő színház, az első kelet-európai punkzenekar, a Spions megalapítása, emigráció, performansz, fluxusművészet, Párizs, Toronto, New York, Karib-szigetek, Indonézia, Budapest. A kalandos, sűrű, bonyolult élet viszonylag pontos, rövid összefoglalói, idézetek a Szépírók Társaságánál közölt, kicsit már eleve önnekrológ hangulatú önéletrajzból.

Tipikus Najmányi-szöveg. Csak ki kellett kopizni: