2001. óta minden év február 25-én tartják az emléknapot. Ez jó alkalom arra, hogy felidézzük, hol tart az állambiztonsági rémtettek feltárása.

Három éve, az II. Orbán-kormány ciklusának közepén pont ezen a napon lángolt fel újra az ügynökvita, miután az LMP-s javaslatot a Fidesz gondolkodás nélkül lesöpörte az asztalról, ezzel üzenve, hogy antikommunizmusa csak addig él, amíg az ellenzéki pártként szavazatszerzésre alkalmas, kormányon ugyanúgy nem érdekli, vagy akár kínos is neki a kérdés, mint a rendszerváltás után szinte minden döntéshozónak.

Arról, hogy a kormány az elmúlt években hogyan gáncsolta el újra és újra az ügynökmúlt feltárását célzó próbálkozásokat, egy KDNP–LMP vita alkalmából írtam meg. Azóta több éves csúszással felállt a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, aminek a történészei Lázár János és Pintér Sándor belügyminiszter szerint a megnyugtató megoldást hivatottak biztosítani.

Ungváry Krisztián történész már akkor megmondta, hogy nem bizottságra van szükség, hanem az aktanyilvánossági törvényt kellene módosítani. Most ugyanis az a helyzet, hogy egykori ügynökök személyiségi jogokra hivatkozva pert nyerhetnek a történészek ellen, ha azok megírják az igazat.

Két napja a jó pénzért dolgozó Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagjai közöltek hasonlóan lesújtó állásfoglalást: szerintük az ügynökügy nem kulcskérdés. A bizottság egyébként már a felállásakor közölte, hogy nem az ügynököket fogják megnevezni (pedig ez a nagy kérdés), hanem azt fogják feltárni, hogyan működött az állambiztonsági gépezet. Amit viszont már évtizedek óta tudunk.

Ma az évforduló alkalmából a Magyar Nemzet készített interjút az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettesével. Ebben Kónyáné Kutrucz Katalin arról beszélt, hogy az ügynöklista nyilvánosságra hozatala „csak további igazságtalanságot szülne”, és hosszan sorolja az ellenérveket az ügynökakták teljes feltárása ellen.

Ennyit a kommunista diktatúrák áldozatairól.