Lovasi András: Aki elmondja a véleményét, fizetett trollok tépik szét, és elbánik vele a kommunikációs daráló

Hosszú interjú jelent meg az 50. születésnapjához közeledő Lovasi Andrással a Magyar Nemzetben. A Kispál és a Borz és a Kiscsillag dalszerzője számos zeneipari téma mellett ebben részletesen mesél közéleti kérdésekről is.

Azzal kapcsolatban például, hogy Lovasi ilyen politikai osztályban reménykedett-e a rendszerváltás környékén, mint amit ma kaptunk, arról beszél, hogy

„A legszomorúbb tapasztalat talán az, hogy rosszul működik a kiválasztás folyamata, amelynek során a vezetőinket megtaláljuk. A miniszterelnök a képességeivel pedig egyedül van a politikusok között. Ha megnézzük, a volt iskolatársaink vagy egyéb gyerekkori közösségeink tagjai közül kik lettek helyi, regionális vagy országos szinten politikusok, általában elmondhatjuk, hogy van ez az opportunista buzgómócsingfajta, régen ezekből KISZ-titkár lett, most meg ott nyomulnak mindenhol. Amikor az elit nem a teljesítmény alapján választódik ki, pontosabban olyan érdemek alapján történik a kiválasztódás, hogy a folyamat inkább nevezhető kontraszelekciónak, mint szelekciónak, akkor ez marad nekünk.”

Szóba kerül az is, hogy a Kispál nagyjából akkor indult el, amikor az a politikai generáció is létrejött, ami máig meghatározó az ország életében. Ezzel kapcsolatban Lovasi egy rendszerváltáskori történetet idéz fel:

„1989-ben nagy kiabálás lett abból, hogy Orbán Viktor bemondta: vonuljanak ki az oroszok. Erre személyesen is emlékszem, a pécsi Szenes klubban próbáltunk éppen, és utána az ott lévő egyetemisták alaposan megtárgyalták ezt a kérdést a szikrázó levegőben. Sokak szerint a miniszterelnök politikai éberségét, szimatát dicséri, hogy megérzi, milyen irányba mennek a dolgok, ahogy ez akkor is történt. Ma azonban a világ valamilyen irányba terelését már ő is szorgos kétkezi munkásként végzi, és az iránya nekem nem fekszik. Minden, ami most történik, benne volt a levegőben már akkor, nem kellett látnoknak lenni ahhoz, hogy sejtsük, mi lesz, más kérdés, a politika melyik része hogyan reagált minderre.”

Lovasi beszél a hazai értelmiség állapotáról is. Szerinte többségük nem volt felkészülve az illiberális rendszerre. Nincsenek meg ma a fórumok, ahol érdemes felszólalni, ahol tudod utána, hogy volt értelme beszélned. Hiányoznak az ügyeket következetesen képviselő emberek a nyilvánosságból. De ez sem véletlen szerinte:

„Kinek hiányzik, hogy elmondja a véleményét, majd leszedjék róla a keresztvizet, fizetett trollok tépjék szét, és elbánjon vele a kommunikációs daráló. Amikor először szembesülsz ezzel, először zúdul rád ez a rutinból gyártott mocsok, ki is mondod, hogy van nekem munkám, van életem, csinálom, amíg békén hagynak.”

Lovasi szerint nagyon nem vonzó az, ami ma annak jár, aki közéleti ügyekben megszólal:

„Kialakult egy olyan új nyilvános beszédmód, ahol már nem a nemzetközi tőke érdekeire kell tekintettel lenni – azt a beszédmódot ugye eltemette már Orbán –, hanem a honi hatalmi háló által engedélyezett közbeszédre, és ha átléped a határt, össztüzet kapsz a nyakadba. És mivel mindenki a saját fenekét félti, rendkívül túlbuzgó is ez a kontroll. Azt látom, hogy akikkel korábban, ellentétes álláspontokat képviselve is, nagyon jókat vitatkoztunk, azokkal csak ülünk, és nincs is miről vitázni.”