Szilveszterkor írtam egy cikket azzal a címmel, hogy:

A volt kommunista Stefka István lapja szerint nem szabad megbocsátani egy volt kommunistának.

Arról szólt, hogy a Pesti Srácok azt írta: „Nagy Imre bűneit semmiféle gesztus, semmiféle hőstett nem teheti jóvá, nem teheti meg nem történtté. Óriási hibát követtünk el, amikor megbocsájtottunk neki. Ezzel a megbocsájtással azt mondtuk, hogy voltak rendes kommunisták is. Hogy a kommunisták meg tudnak változni, hogy van megbocsájtás a kommunistáknak.”

Ez azért volt vicces, mert a Pesti Srácok lapigazgatója – és a közpénzekkel kitömött, 1956-os tematikájú R56 kocsma tulajdonosa – Stefka István a rendszerváltás előtt az államszocialista belügyminisztérium közelében dolgozó újságíró volt, és az áldozatos munkájáért 1982-ben ki is tüntette Horváth István belügyminiszter, vagyis Stefkába a saját lapja szállt bele.

A cikkről nem esett sok szó, nemrég viszont levelet kaptam a Budapest II. és III. Kerületi Bíróságtól, amiből megtudtam, hogy tíz nappal a cikk után Stefka István rágalmazásért feljelentést tett ellenem, mondván, közszereplőnek tartja magát, de a cikk „jelentősen túlmutat azon, amit közszereplői mivoltából fakadóan tűrni köteles”, hiszen „nem volt az MSZMP tagja, KISZ tag, munkásőr, belügyi tudósító, ügynök, melyről átvilágításán három bíró igazolta tisztaságát”, és „nem volt semmilyen kommunista szervezet tagja”.

A levélből kiderült, a bíróság megvizsgálta a helyzetet, és az eljárást tárgyaláson kívül megszüntette, „nem állítja ugyanis a sérelmezett cikk, hogy a feljelentő párttag, KISZ tag, ügynök lett volna, hanem a kommunista kifejezést, mint jelzőt alkalmazza rá, ezen keresztül kifejtve a véleményét a Pesti Srácok című lapban Nagy Imréről megjelent cikkről”.

A bíróság szerint „valakit kommunistának nevezni – konkrét, az érintettre vonatkoztatható események, cselekmények említése nélkül – nem tényállítás, hanem olyan értékítélet, amely sem a rágalmazás, sem pedig a becsületsértés szempontjából nem tényállásszerű, ezért bűncselekményt nem valósít meg”.

Azt is írják, hogy Stefka az „aktív társadalmi szerepvállalása folytán közfigyelemben részesül”, így az én bírálatomat, kritikámat, véleményemet tűrnie kell, az becsület csorbítására nem alkalmas. Tavaly Stefka egyik harcostársa, Bencsik András is hasonló okokból bukott el a bíróságon. Róla azért írták, hogy egykori kommunista, mert az 1980-as évek végén a Népszabadság pártrovatába írt.

A mostani feljelentés egyrészt azért érdekes, mert Stefka lapjának a másik vezetője, Huth Gergely főszerkesztő februárban azt kérte a megboldogult Echo Tv-ben, hogy:

„Kedves kormánypárti képviselők, drága barátaink! Tessék eltörölni a rágalmazásról szóló tényállást! Nincs rá szükségünk, a kommunizmusból örököltük.”

Másrészt pedig azért, mert megszereztem Stefka István Hol a haza? című, 1982-es riportkötetét, ami a nemzetiségek 1945 és 1980 közötti helyzetéről szólt. Már a fülszövegben az áll, hogy:

„A lenini alapelveken nyugvó mintaszerű magyarországi nemzetiségi politika elismerő számvetése ez a könyv, amely azonban nem fukarkodik a hiányosságok felmutatásával, bírálatával sem, mindig a továbblépés lehetőségeit kutatva.”

Stefka István – „az Öreg, aki mindenre emlékszik” – a könyvében ilyesmiket írt:

• „Bár a Magyar Dolgozók Pártja programnyilatkozatában 1948-ban alapjában helyesen marxista-leninista álláspontról jelölte meg a nemzetiségi kérdés megoldását, ennek ellenére 1948 után a Magyar Népköztársaság nemzetiségi politikája néhány évig meglehetősen ellentmondásos volt.” (31. oldal)
• „Legkiválóbb hagyományaink egyikeként tartjuk számon a Magyar Tanácsköztársaság alkotmányos intézkedését, amely szerint a proletariátus állama a különböző nyelveket beszélő, egyenjogú népek proletariátusának szövetségén alapszik.” (53. oldal)
• „A haladó örökségből hozhatnánk még fel példákat, mindenesetre a felszabadulás után évtizedek kellettek ahhoz, hogy kialakuljon, megteremtődjön az igazi magyar nemzeti egység.” (54. oldal)
• „A szocialista rendszerekben – végül is – a lenini nemzetiségi politika alkalmazása van hivatva megoldani a nemzetiségi kérdést. Mindez, persze, azon múlik, milyen határozottsággal, következetességgel tartják be az egyes államok a lenini elveket. Reméljük, az igazi fordulatot a nemzetiségi kérdésben a szocialista integráció fogja meghozni, amikor ez a kérdés már nyílt, őszinte eszmecsere és szoros együttműködés tárgya lesz.” (57. oldal)
• „A párt az 1950-es évek közepén felismerte, hogy a nemzetiségi politikában változtatásra van szükség, amely kijavítja a korábbi hibákat, felszámolja az eddigi hiányosságokat. Az MDP Központi Vezetősége 1956. május 21-én ebben az értelemben hozott határozatot a magyarországi nemzetiségi kisebbségek közötti politikai, oktatási és kulturális munkáról. Ez a határozat – a Tájékoztató Iroda határozatát követően ok nélkül üldözött délszlávok rehabilitálásán túl – a hamarosan kitört ellenforradalom miatt nem érvényesülhetett.” (83. oldal)
• [Szemben a nyugat-európai burzsoá államokéval, amikről Stefka az előző oldalakon írt, Magyarországon] „nem lehet beszélni erőszakos asszimilációról, mivel a nemzetiségek a lenini nemzetiségi politika egyik alapvető kategóriájának, az állampolgári integrációnak a részesei. Ezen a szocialista Magyarország építésében való aktív részvételt és a magyar lakossággal való érdekközösség tudatos vállalását értem, mindezt azonban annak kötelezettsége nélkül, hogy nemzetiségi létüket, saját nyelvüket és kultúrájukat feladnák.” (268. oldal)

Egyébként a végzés szerint a bíróság döntése ellen még fellebbezhetett a volt kommunista Stefka István.