Történelmi nap a mai
– kezdte a beszédét egy kutató az MTA alapítója, Széchenyi István gyászszalaggal betekert szobra előtt.
Felmutatott a magyar trikolórra, és a kormánymédia lejárató cikkeire utalva mondta: „Nem vagyunk libsik, nem vagyunk komcsik, a saját hazánkért felelősséget érző hazafiak vagyunk. Nem akartuk, de bekerülünk a történelemkönyvekbe, ahogy azok is, akik megszavazták ezt a törvényt.” Ezek után a tüntető tömeg kitartó pfujolása mellett beleolvasta egy megafonba mind a 131 kormánypárti képviselő nevét, aki igent nyomott „az MTA megcsonkolására”.
Kedd délelőtt véget ért az egyéves folyamat, amely eleinte tárgyalásnak nézett ki az MTA szükséges reformjairól, aztán néhány hónap alatt kiderült, hogy hiába tenne engedményeket az akadémia, hiába bizonygatja végtelen vágyát a kompromisszumokra, a kormány simán közölte vele, hogy akár erővel is elveszi, amit akar, saját ígéretét gond nélkül megszegve. Márpedig azt akarta, hogy ezentúl a miniszterelnök kinevezettjei döntsenek minden pénzről és még a kutatások főbb irányairól is. Ez mától törvény.
A tüntetés úgy is indult, mint a vereség töredelmes, de egyenes derékkal történő beismerése.
Délután 4-kor pár száz ember gyülekezett az MTA székháza előtt, pontosabban a Széchenyi tér fái alatt a hivatalosan 33 fokos kánikula tetőpontján. Az esemény végére ezer fősre hízó tömegben volt egy maréknyi politikus, nagyjából mindegyik pártból egy-két ember, néhány ismert művész, pár külföldi tudósító, viszonylag sok fiatal szimpatizáns. De a többség tudós volt, az éppen politikai felügyelet alá vont kutatóhálózat tagjai, akik a színpadról elhangzó felszólításra „kijöttek a fényre”, és túlzás nélkül hősiesen végigállták a tűző napon az elképesztően rossz helyre és időpontra szervezett, 1,5-2 órás rendezvényt.
Ahogy az emlékezetes februári akadémikus tüntetésen, úgy most is voltak valószínűtlen pillanatok. Például, amikor Csörsz Rumen István, a régi magyar irodalom jeles ismerője és akadémiai kutatócsoport-vezető imígyen szólott a színpadon, gitárral a kezében:
És most énekeljük el az akadémiák himnuszát, latinul!
Azonnal megláttam a szimbólumot: a valóságtól elszakadt akadémiai szféra nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a nép. Vártam, hogyan fordul kínos kudarcba a Gaudeamus igitur... közösségi előadása, de amikor körbenéztem, éneklő embereket láttam. Latinul énekeltek a húsz év körüli fiatalok a Fasiszta geci a kormány tábla alatt, és a már legalább egy órája a betonon aszalódó idős professzorok is hangosan kántálták, hogy Vivat academia! Vivant professores!
Amikor a közönségben megszólítottunk tudósokat, többnyire azt mondták, hogy ez ellen a kormány ellen se a hallgatás nem vált be, se a hangos kiállás, de utóbbi legalább segít elszámolni a saját lelkiismeretükkel, segít megőrizni az önbecsülésüket.
A színpadon az Akadémiai Dolgozók Fórumának képviselői sokkal kevésbé voltak rezignáltak. Egyrészt nem győzték hangsúlyozni, milyen sokat jelent nekik a hazai és külföldi tudományos élet, illetve a szélesebb közvélemény támogatása. Ezt sokszor megköszönték. Másrészt pedig harcosan bizonygatták, hogy
ők küzdenek tovább.
„Folyamatosan tájékoztatni fogjuk a hazai és nemzetközi közvéleményt, bizonyítani fogjuk az igazunkat minden lehetséges fórumon. A szakszervezetekkel együtt ott leszünk, ha elbocsátásokra kerül sor, ha alkalmatlan vezetőket akarnak ránk kényszeríteni” - mondta beszédében Lőrincz Viktor Olivér. „Az Akadémiai Dolgozók Fóruma felemeli majd a hangját azok ellen a - ne szégyelljük kimondani - hullarablók ellen, akik az akadémia megcsonkításából akarnak majd hasznot húzni. A Magyar Tudományos Akadémiának pedig jó gazda módjára meg kell védenie vagyonát. Ez szolgál majd alapul a kutatóintézeti hálózat visszaállítására az akadémián belül.”
Lőrincz azon kijelentésével nehéz lenne vitatkozni, hogy a hatalom az MTA után majd újabb ellenségeket keres, de azt már sokan vitatnák, hogy a kutatóhálózat elcsatolása, kormányzati kinevezettek alá szervezése és vagyonának államosítása végső soron azt jelezné, hogy „a hatalom túl van már zenitjén”.
A több beszédben fel-felbukkanó vakreményt költői képekbe foglalta a Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársa: „A magyar tudományra és kultúrára most éjfekete felhők leple borul. Az országra köd száll, amely sokak éleslátását homályosítja el. A hatalom a gyűlölet szelleme után a tudományellenesség szellemét is kiengedte a palackból. Mindkettőt nehéz lesz oda visszaparancsolni. De hiszünk abban, hogy ezeket a sötét felhőket, ezt a sűrű ködöt kisöpri a szél, és az akadémia - mint eddig oly sok megrázkódtatást - ezt is túléli majd” - mondta Lőrincz. Utolsó felszólalóként végül az akadémia jelmondatát idézte, természetesen latinul:
Post nubila Phoebus, vagyis, Széchenyi István fordításában: Borúra derű.
A jegyzőkönyv kedvéért.
Úgy tűnik, hogy átalakítás címszó alatt a kormány egyszerűen szétveri a magyar tudományos élet legfontosabb szereplőjét. Elmagyarázzuk, miért védik kedden élőlánccal az MTA-t a tiltakozó kutatók.
A miniszter pénteken világossá tette, hogy ha kell, törvénymódosítással veszik el az akadémiai kutatóintézeteket. Erről Lovász László akadémiai elnök írt egy hétfő esti körlevélben. Azt ígérte, továbbra is azon lesznek, hogy garanciákat kapjanak a független és magas színvonalú tudományos kutatómunkára.
„Nem akarjuk megmondani a kutatóintézeteknek, hogy mivel foglalkozzanak, és nem akarjuk az irányításukat átvenni, semmi ilyen szándék nincs.”
Az Index megszerezte a törvénymódosítás-csomag tervezetét. Korábban Palkovics és Orbán is azt hazudta, nem államosítják a kutatóintézeteket, a tulajdon szent és sérthetetlen. Most már nem is tárgyalnak az Akadémiával.
Hiába tiltakoztak ellene, simán átnyomták Palkovics miniszter javaslatát a törvényhozáson.
Egyszerre volt baromi szomorú, mégis felemelő élmény az Akadémiáért és a szabad kutatásért tartott überértelmiségi tüntetés.
Az MTA-t mai formájában megszüntető törvény elfogadása után azt kérdeztük a tüntető tudósoktól, hogy mi a jobb taktika: csendben maradni vagy hangosan tiltakozni?