Előző írásom folytatásaként arra teszek kísérletet, hogy áttekintsem, mi az, amit tudunk az ukrán ellentámadásról. Egyetlen cikk kereteit természetesen meghaladná minden stratégiai, hadműveleti és harcászati tanulság levonása. Így elemzésem első részében azt igyekszem bemutatni, hogy tíz héttel az offenzíva megindítása után az ukrán vezetés – valószínűsíthetően – hogyan gondolkodik az ellentámadásról.
Ennek feltérképezését nem könnyíti meg az ukrán katonai vezetés legendás titkolózása; a konkrét tervekről a legközelebbi szövetségesek sem mindig kapnak részletes tájékoztatást, ami szokott is feszültségeket okozni Kijev, illetve Washington, London és Varsó kapcsolatában. Mivel a pontos tervek nem ismerhetők meg, ezért a problémát a másik irányból, az output oldaláról célszerű megközelíteni, megvizsgálva, hogy abból, ahogyan Ukrajna folytatja az ellentámadás műveleteit, milyen következtetéseket lehet levonni a szándékaira vonatkozóan.
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy?A június elején indult ukrán ellentámadásról egyre több értékelés jelenik meg, amelyek csalódást keltőnek írják le az eddigi eredményeket. Ezzel kapcsolatban azonban érdemes áttekinteni, hogy valójában mit tudunk, és mit nem.
Oleg Cokov altábornagy tavaly szeptemberben még túlélt egy ukrán tüzérségi támadást, ezúttal nem sikerült neki.
Az orosz „honvédelmi” minisztérium elismerte, hogy a Fekete-tengeri flotta sérült zászlóshajója nem jutott el Szevasztopol kikötőjébe.
Amíg az oroszok „terrorizálják a békés ukrán városokat és elpusztítják a gabonatárolókat”, addig nem lesznek biztonságos vizek és békés kikötők a Fekete- és az Azovi-tengeren, közölte az ukrán védelmi minisztérium.
A reguláris szárazföldi haderő kivérzett a háború első 15 hónapjában, óriásiak a veszteségek élőerőben és technikában, manőverező védekezésről szinte szó sem lehet. Ám a légierő és a flotta szinte teljesen ép, rakéták és robotrepülőgépek vannak bőven, kettős orosz stratégia várható a küszöbön álló ukrán ellentámadással szemben.