Egy lányt szexuálisan zaklattak, egy gyereket pedig megvertek a gödi szociális otthonban
2019 március 13., 04:54
Az embertelen intézményekből már kiköltözhettek, de még mindig nem élhetnek önállóan
- Magyarország egy 2007-es ENSZ-egyezmény ratifikálásával vállalta: felszámolja a nagy intézményeket, hogy a fogyatékossággal élő emberek önállóan, kis házakban, lakásokban, úgynevezett támogatott lakhatásban élhessenek.
- Az ígéret csak nagyon kis mértékben teljesült, de akik kiköltöztek, sem tudtak teljesen elszakadni az intézményi létformától.
- A TASZ négy településen végzett kutatást a támogatott lakhatás gyakorlati megvalósulásáról, ahol azt is vizsgálták, mit szóltak a helybeliek a beköltözőkhöz.
„Az akkori intézményben embertelen körülmények között élt ott sok lakó. Amilyen emlékeim vannak, tízen voltak egy szobában vaságyszerű dolgokban, volt aki lekötözve, megfeszítve, kifeszítve az ágyban magatehetetlenül feküdtek emberek” - emlékezett vissza egy egykori szociális intézményi dolgozó arra, hogy hogyan éltek korábban a fogyatékossággal élő emberek abban a nagy intézményen, ahonnan pár éve kiköltözhettek kisebb, 12 fős házakba.
Magyarországon már az 1998-as fogyatékosügyi törvény előírta az intézménytelenítési kötelezettséget, vagyis, hogy kisebb lakóegységekbe szervezzék ki a fogyatékossággal élők ellátását a nagy, sokszor akár több 100 főt ellátó tömegintézmények helyett, amelyek táptalajai lehetnek a visszaéléseknek is.
A törvény elfogadása után azonban országos szinten, kormányzati oldalról nem sok minden történt, 2007-ben viszont Magyarország ratifikálta a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményt, amelyben vállalta, hogy megteremti a fogyatékossággal élő emberek számára az önálló életvitelt. Az önálló életvitel azonban nem csak a kisebb létszámú házakba való költözésről szól, hanem arról is, hogy a fogyatékossággal élők a lehető legönállóbban, de segítséggel élhessenek, és maguk hozhassanak döntéseket arról, hogyan szeretnék eltölteni a napjaikat a település teljes jogú lakójaként.
2017-ben a kormány vállalta, hogy 2023-ig további 10 000, nagylétszámú intézményben élő fogyatékossággal élő ember számára biztosít önállóbb életlehetőséget. Azonban a 2021-es adatok szerint mindössze 900 ember költözött ki a nagyintézményekből, miközben 2023 végéig el kellett számolni a projektekkel és az erre szánt 77 milliárd forintos keretösszeggel. Jelenleg 22 állami és egy non-profit intézmény vesz részt a kiváltásban, több mint 25 milliárd forintos támogatás felhasználásával.
Már a folyamat közben is több kritika megfogalmazódott a kitagolási próbálkozásokkal kapcsolatban. A civil szervezetek 2017-ben az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogaival Foglalkozó Bizottságához fordultak, mivel úgy ítélték meg, hogy a magyar gyakorlatban támogatott lakhatásnak nevezett intézmények valójában mini-intézmények, és így ezek nem felelnek meg az emberi jogi elvárásoknak.
A Bizottság 2020-as jelentése megerősítette ezt az álláspontot: a magyar intézményi férőhelykiváltási gyakorlat rendszerszinten sérti a fogyatékossággal élő emberek jogait. A jelentés kiemelte, hogy az új támogatott lakhatási formák nem biztosítják az önálló életvitel és a társadalmi befogadás feltételeit, mivel az intézményi szemlélet továbbra is meghatározó maradt.
A probléma egyik alapját már akkor is az képezte, hogy a kormány az intézmények felszámolását magukra a nagyintézményekre bízta rá, amelyek egyszerűen csak a saját intézményi hálójukon belül végezték el az átalakítást, miközben a régi struktúrák megmaradtak. Ráadásul az új, többnyire 12 férőhelyes támogatott lakhatások többnyire kis településekre épültek, és azoknak is a leginkább periférikus részére, működésüket pedig továbbra is az intézményi keretek szabták meg.
A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) 2023-2024-ben két magyarországi kiváltási helyszínen végzett kutatást a támogatott lakhatásról, hogy megvizsgálják hogyan zajlik ez a gyakorlatban, hogyan valósul meg az önálló életvitel feltételeinek a megteremtése és megmutassák azokat a rossz mintákat, amelyek a mai napig akadályozzák a fogyatékossággal élő személyek közösségi befogadását, részvételét.
A TASZ interjúkat készített a támogatott lakhatásban élő fogyatékossággal élőkkel, dolgozókkal, szociális munkásokkal, családsegítőkkel, önkormányzati képviselőkkel és polgármesterekkel is, helyi szolgáltatókkal, valamint a befogadó falvak lakosaival.
A kutatás első fázisában, 2023 nyarán azt vizsgálták, hogy a települések lakosai hogyan viszonyulnak a velük egy településen lakó fogyatékossággal élőkhöz, milyen hatással van ez az adott település életére. Sajnos ekkor magába az intézménybe és a támogatott lakhatásba nem jutottak be, mert a fenntartó, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság nem engedélyezte. Egy évvel később két másik településen azonban már tudtak interjúzni a helyieken kívül a támogatott lakhatásban élőkkel és ott dolgozókkal is.
„Viszonylag izolálva vannak ott kinn”
Az egyik vizsgált településre részben egy 1880-as években épült kastélyépületből költöztettek ki 147 lakót, akik pszichiátriai diagnózissal rendelkeztek vagy értelmi fogyatékossággal éltek együtt. A kastély egykori lakószobái zsúfoltak, 8-10 fősek voltak, az épület pedig nem volt akadálymentes.
A másik vizsgált településen is hasonló környezetből, egy 150 főt befogadó kastélyépületből költöztek ki támogatott lakhatásba a fogyatékossággal élők. A beköltözők a lakosok számára gyakorlatilag teljesen ismeretlenek voltak, mert bár a korábbi intézmény is a településtől mindössze néhány kilométerre volt található, annak zárt működésének köszönhetően a helyiek nem nagyon találkoztak a bentiekkel.
Azonban az interjúkból az derült ki, hogy a vizsgált településeken a helyiek többsége nincs tisztában azzal, hogy kik és honnan költöztek a településre, és azt sem tudták megmondani, hogy az ott élők mit csinálnak napközben.
A kutatás szerint a korábbi intézményi jelleg átöröklődött a településen lévő támogatott lakhatásba is. A lakók ugyanis nem elszórtan a település lakosai között élnek, hanem a település szélén, egymáshoz nagyon közel eső ingatlanokban, a település központjától távol, nehezen megközelíthető, olykor aszfalt nélküli utcában.
Pedig a jogszabály azt írja elő, hogy a támogatott lakhatás házai nem lehetnek szegregáltan egymás mellett, ezt viszont sokszor úgy játsszák ki, hogy a házak között üresen hagynak egy telket. Így viszont a településbe való integráció nem nagyon valósulhatott meg.
Részben ennek köszönhetően a vizsgált települések lakossága nem tudja, hogy a támogatott lakhatásban lévőkkel akár szomszédi viszonyt is kialakíthatnának, ugyanis azok továbbra is zárt, intézmény jellegű térként működnek. Még akkor sem az érintettekkel kommunikálnak a lakosok, ha valami probléma merül el, hanem inkább a dolgozókat vagy a polgármestert keresik meg. A jelentés szerint kimondható, hogy a kiköltözésnek jelenleg nincs közvetlen hatása a településekre.
„A falu életét egyáltalán nem zavarják. Viszonylag izolálva vannak ott kint, nincs probléma velük. Nem is nagyon hallok olyat, hogy esetleg a falu lakosaival valami súrlódás lenne. Nem is nagyon járnak be. Ott azon a részen van egy bolt, oda be szoktak talán jönni, de nincs probléma velük. Lényegében észre sem veszi a lakosság, hogy itt van nekünk ez az intézmény. 75-en vannak azt hiszem. Az együttműködés teljesen kifogástalan, mert még a település rendezvényein is részt vesznek” - mondta egy önkormányzati képviselő.
Az önkormányzati képviselő arról is mesélt, hogy a kezdetekkor a kiköltözés kapcsán voltak félelmek a nagy intézmény lakóival kapcsolatban. A lakosok legnagyobb félelme nem is az volt, hogy az érintettek bántják vagy zavarják a helyi lakókat, hanem fordítva, hogy majd a helyi roma lakosok fogják kihasználni a beköltözőket. Ez a félelem végül nem igazolódott be, de az, hogy a beköltözőket a lakosok sokszor a romákkal vetették össze, jól mutatja, hogy a lakosok szemében ők is mások, ismeretlenek, és korábbi előítéletek élnek tovább. Narratívájuk szerint a roma lakosokkal összehasonlítva, ők kevésbé félelmetesek, problémásak, nem lopnak, nem olyan hangosak. Ők „betegek”, „sajnálatra méltók”, akik „kiszolgáltatottak”, akik „nem képesek önállóan megvédeni magukat”, „védelemre és támogatásra szorulnak”.
A legtöbb helyi lakos azonban inkább közönyös, nem igazán foglalkozik a kiköltözőkkel. Elmondásuk szerint, nem kell velük kapcsolatot kialakítaniuk, beszélgetniük, nem kell őket segíteniük. Ugyanakkor a település nyújtotta szociális szolgáltatások programjain sem vesznek részt a támogatott házak lakói, a támogatott lakhatás gyakorlatilag egy zárt szolgáltatássá vált.
A lakossági véleményekből jól látszik, hogy a fogyatékossággal élőknek nem sikerült a település közösségének részévé válni, és bár már nem nagy intézményben laknak, továbbra is nagyon elkülönülve, gyakorlatilag szegregáltan élik mindennapjaikat.
Ugyanúgy bejárnak minden nap a nagyintézménybe
Nem csak a közösségbe nem sikerült integrálódniuk a nagyintézményekből kiköltözött fogyatékossággal élőknek, de az önállóság terén is maradtak hiányosságok, pedig a támogatott lakhatásnak ez lenne a legfontosabb eleme. Ennek ellenére a kutatásból az tűnik ki, hogy az intézményi lét ezen a téren is átöröklődött a támogatott lakhatásba.
Volt olyan település, ahol bár a nagy intézmény kiváltása megtörtént, továbbra is oda járnak vissza napközben a fogyatékossággal élők munkára vagy valamilyen foglalkozásra. Ide minden nap kötelező jelleggel szállítják a lakókat az intézményi kisbusszal, a lakók tehát továbbra sem dönthetnek arról, hogy hogyan szeretnék tölteni a napjukat, otthon akarnak-e maradni. A dolgozók szerint sosem merült fel az érintettekben, hogy ne menjenek vissza reggel a nagyintézménybe, de a kutatás készítői szerint ez azért van, mert a lakókban fel sem merült az a lehetőség, hogy ők erről dönthessenek. Ennek jelenleg a feltételei sem adottak, mert a kiváltási pályázatot nem ennek megfelelően írta meg az állami fenntartó: az ENSZ Egyezmény szellemiségét nem vett figyelembe a kiváltás tervezésekor. Napközben tehát a támogatott lakhatás házai üresen állnak, nincs ott se gondozott, se dolgozó.
„Hétköznap beérkeznek a nappali ellátásba. Fél 8 után valamivel általában. Utána mindenki elfoglalja a kis helyét. Reggeli gyógyszer mindenkinek van, délben van, akinek nincs. Azt beveszik. Utána vannak, akik mennek a szövödébe. És akkor vannak a fejlesztő foglalkoztatásban, a többieknek pedig foglalkozás van. Ez elmegy ebédig. Ebéd után pedig egyéb foglalkozások. (…) 4 óráig nincs a támogatott otthonokban senki, 4 órára megy egy segítő, egy gondozó, 8 óráig, 8 órakor csatlakozik az éjszakai gondozó, 2 óra átfedés van, amikor a magasabb szükségletű lakókat el tudják látni közösen” - mondta egy dolgozó.
Azok a fogyatékossággal élők, akik munkavégzésre alkalmasak sem kinn, a településen dolgoznak, hanem az intézmény területén úgynevezett védett munkahelyen. Az interjúalanyok között volt olyan, aki közfoglalkoztatottként dolgozik a településen, azonban munkáját ő is az intézmény falain belül látja el, mert félt attól, hogy kint bántaná a többi közmunkás.
A támogatott lakhatásban az önállóság leginkább a házimunkában nyilvánul meg. A lakók többsége nagyon büszke arra, hogy aktívan részt tudnak venni a házimunkában, amire a nagy intézményekben nem volt lehetőségük, például főzhetnek, takaríthatnak.
Azonban az interjúkból az tűnik ki, hogy ezeket a tevékenységeket továbbra is a dolgozók vezetik, ők irányítanak és hozzák a döntéseket, a fogyatékossággal élők pedig csak besegítenek.
„Mostan sütöttünk palacsintát, megettük, nővérke néni mondta, hogy segítsünk be neki, sütöttünk palacsintát, akkor pudingot is csináltunk. Ő sütötte nekünk, de mi segítettünk beletenni a tojást. Csak féltünk, hogy a gáz rész felcsap, ő megsütötte nekünk, mi meg néztük, hogy süti a palacsintát. Segítettem mosogatni, mindent megcsinálgatunk, kapálunk gereblyével, amit kell, a wc-t megcsinálom” - mesélte egy lakó.
Hétvégén valamivel lazább a napirend, de alapvetően ilyenkor is az dolgozók által elvárt takarítás és a közös étkezések alakítják a napokat.
A támogatott lakhatásban az is fontos lenne, hogy az alacsonyabb támogatási szükségletű fogyatékossággal élő emberek egyedül, önállóan tudjanak időt tölteni, azonban a kutatás tapasztalata az, hogy továbbra is 0-24-es felügyelet alatt vannak. A lakók között volt is, aki hiányolta a szabadságot, mások viszont egyszerűen csak elfogadták, hogy a támogatott lakhatásban is az intézményi struktúra működik.
Részben ennek is köszönhető, hogy az egyéni szükségleteket nem tudják a támogatott lakhatásban sem figyelembe venni, ehhez a dolgozók szerint szükség lenne plusz egy emberre, plusz szolgáltatásokra és más erőforrásokra. Ugyanakkor a kutatásból az is világosan látszik, hogy sok múlik azon, hogy a dolgozók képesek voltak-e szemléletváltásra, és igyekeznek-e a támogatott lakhatásban valami mást csinálni, mint akkor, amikor a nagyintézményekben dolgoztak.
Összességében a kutatás megállapította, hogy a támogatott lakhatás egyelőre meglehetősen intézményesen működik, a lakók és a dolgozók is szemléletmódjukban és fizikailag is szorosan kötődnek még az intézményes működésmódokhoz és az intézményekhez. A közösségi alapú lakhatás feltételei jelenleg nem adottak. Az önálló életvitel elsődlegesen a házon belül a házimunkában való részvételben jelenik meg leginkább, illetve abban, hogy valamilyen mértékben nőtt a lakók privát szférája és az önrendelkezésük is.
A TASZ szerint akkor lenne változás a támogatott lakhatási gyakorlatban, ha az intézményi férőhelykiváltást nem maga az intézmény fenntartója végezné, mert így csak a meglévő struktúrák és szemléletmódok öröklődnek át. Szerintük az is fontos lenne, hogy a fogyatékossággal élők jobban integrálódjanak a helyi közösségek életébe, aminek az is az egyik feltétele lenne, hogy a munka és foglalkozások, ne a helyiektől elszeparáltan, a korábbi nagy intézményekben történjenek. A fogyatékossággal élő emberek önálló életviteléhez pedig az önállóság is elengedhetetlen, ezért például a TASZ szerint az állami támogatásként kapott pénzről is a fogyatékossággal élőknek kellene rendelkeznie.