Harminc év paranoia

• Orbán Viktor már első választási veresége mögött a hátulról bábuként irányított sajtót sejtette. Aztán a második mögött is.
• Évtizedek óta legyőzendő ellenségként tekint az autonóm önszerveződésekre.
• Lépésről lépésre számolja fel a tőle független műhelyeket és közösségeket.
• Mindenki mindig ügynök – egykor kommunisták, most globalisták.

A kedd éjjel benyújtott átláthatósági törvénycsomag időzítése mögött minden bizonnyal ott állnak a kormány hatalomtechnikai számításai. A Fidesz harmadik éve építi a szuverenitásvédelem narratíváját, másfél éve felállította a Szuverenitásvédelmi Hivatalt, a miniszterelnök pedig december óta utalgat rá, hogy nagytakarítás van készülőben – azóta csepegtette a tőle szokott türelemmel a közelgő intézkedés részleteit. Legfeljebb találgatni lehet, miért épp most érkezett meg az eredetileg húsvétra ígért csomag – a motivációiról viszont annál többet tudunk.

Orbán Viktor legalább harminc éve kételkedik a szabad nyilvánosság és a civil társadalom étoszában; vagyis legalább azóta politikai kockázatként vagy akadályként tekint a független és autonóm önszerveződésekre. (1996-ban készült az emlékezetes interjú vele Friderikusz Sándornál például, ahol a médiát simán a legveszélyesebb dologként emlegette a világon.) Pedig sokat tud róluk – még szakdolgozatát is a szocialista társadalmak önszerveződési próbálkozásairól, közelebbről a lengyel Szolidaritásról írta.

De a zárt közösségként működő korai Fidesz politikai szocializációja más irányba terelte Orbánt párttársaival, elsősorban Kövér Lászlóval és Simicska Lajossal együtt – annak dacára, hogy a korai Fidesz sokat köszönhetett a kibontakozó szabad nyilvánosságnak. (Orbán Viktort úgy ismerte meg az ország, hogy az állami tévé közvetítette a Nagy Imre temetésén elmondott beszédét.)

A rendszerváltás idején a politikai sajtó – főleg a politikai napilapok – tenyerén hordozta a Fideszt, a közszolgálati tévé parlamenti közvetítésein keresztül pedig egy ország ismerte meg a fiatal demokratákat. Aztán ez a jóindulat szép lassan elfogyott. 1991-től a Fidesz távol maradt a Demokratikus Charta mozgalmától, ami a szélsőjobboldali veszélyre hivatkozva összefogást hirdetett Csurka István MDF-es képviselő uszító cikkei miatt. A független sajtó emiatt kritikával illette fideszeseket, és a közvélemény Orbánék ellen fordult. A fideszesek úgy élték meg, hogy a kommunizmusból megmaradt sajtóelit a posztkommunista MSZP-vel és az SZDSZ-szel szövetkezve akarta kicsinálni őket, amiért nem voltak hajlandóak beállni a sorba.

1993 májusában az akkor liberálisnak számító Magyar Hírlap írta meg elsőként, hogy a Fidesz az MDF-fel paktumot kötött a székházügyben, és ezzel jelentős állami forráshoz jutott hozzá – titokban. Orbán Viktort pellengérre állították emiatt az elhíresült szárszói találkozón, felkérdezték a párt kongresszusán is, és a Fidesz nem sokkal később kettészakadt. Hatalmas csapás volt ez az egységére büszke párt számára. Amikor 1994-ben alig 7 százalékot szereztek a választásokon – azután, hogy a ciklus derekán még a legnépszerűbb pártnak mérték őket a kutatók –, a letaglózott pártvezetés meg volt győződve arról, hogy a posztkommunista sajtó rosszindulata miatt buktak el. A tanulság az volt, hogy a sajtó ellenében nem lehet nyerni. Előbb-utóbb kell saját.

Simicska Lajos hozzá is látott a munkához. A saját nyilvánosság megteremtése fontos célja lett a jobbra forduló Fidesz politikájának: a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország megszállásával megkezdődött a jobboldali sajtóportfólió kiépítése, ami az első fideszes kormányzati ciklusban tovább folytatódott.

1998 nyarán – miután Orbán már elhatározta, hogy Simicska Lajost jelöli APEH-elnöknek – a Népszabadság megírta a fideszes számlatemető, Joszip Tot és Kaya Ibrahim történetét, vagyis hogy három évvel korábban Simicska körei százmilliós köztartozásokat tüntettek el rejtélyes külföldi vállalkozók nevei alatt. Orbán és Simicska meggyőződésévé vált, hogy politikai összeesküvés szülte az írást, főleg gyanús időzítése miatt – mert az már a kinevezés híre után, de még a beiktatás előtt látott napvilágot. Simicska később az irányítása alatt álló Napi Magyarországon keresztül üzente meg a Népszabadság kollégáinak, hogy „Úristen irgalmazzon néktek” – mert ő aztán nem fog. 1999-ben aztán az Élet és Irodalom megírta az Orbán-bányák történetét, és hogy miként is folyatták el Orbán és Simicska körei a székházügyletből befolyó pénzeket barátaik és családtagjaik javára. Ezek a cikkek hosszú árnyékot vetettek a Fidesz-kormányra és alaposan megtépázták annak népszerűségét.

A 2002-es választás kimenetelében két botrány játszott fontos szerepet: az Orbán-Nastase paktum a román státusztörvényről, ami után az MSZP 23 millió román munkavállalóval riogatott, majd Kövér László elhíresült köteles beszéde. Mindkét ügyben a Fidesz defenzívába kényszerült a nyilvánosságban, és óriási ellenszéllel találkoztak. A megélésük és meggyőződésük az volt, hogy a posztkommunista párt vezette ellenzék és a posztkommunista sajtóelit, kiegészülve az időközben megjelent, külföldi tulajdonban lévő kereskedelmi televíziókkal, szövetkezett a megbuktatásukra. A meggyőződésüket ellenzékben, de még 2010 után is rendszeresen hangoztatták: vagyis hogy a Fidesz már média-ellenszélben volt kénytelen kormányozni – és ez volt vereségük fő okozója. A baloldali sajtóhegemónia megtörése az egyik legfontosabb politikai célja lett a jobboldali tábornak.

Így aztán a Fidesz ellenzékben a kormányzati időszakban felhalmozott erőforrásokat saját nyilvánossága kiépítéséhez használta fel – 2002 után lett a jobboldal zászlóshajója a Hír TV, a Heti Válasz és a Magyar Demokrata hetilap is; olyan médiumok, amelyeknek jelentős szerepe lett a jobboldali tábor egyben tartásában és a 2010-es győzelemben is. Orbán médiafelfogására jellemző momentuma volt az ellenzéki periódusnak, amikor amellett érvelt, és azt követelte, hogy ossza fel egymás között a közszolgálati médiát a kormány és az ellenzék. Ebből is látszott: a média számára része a politikai küzdőtérnek –

vagyis nincsenek független vagy köztes szereplők, csak oldalak és érdekek vannak. Vagy velünk vagy, vagy ellenünk.

2010 után az új fideszes médiapolitika ennek a vélelmezett hátránynak a ledolgozását célozta. Orbán mindvégig tagadta, hogy háborúzna a független sajtóval, vagy fojtogatni akarná azt – nem nyíltan támadott, hanem lépésről lépésre, a színfalak mögött. A médiatörvény tartalmilag korlátozta volna a szerkesztőségek munkáját, vagyis egyfajta cenzúrával és súlyos büntetésekkel fenyegetett. De ez inkább egyfajta csalinak bizonyult: a kormány visszakozott, ám a szélárnyékban olyan hatósági környezetet teremtett, – többek közt a Médiatanács kilenc évre bebetonozott mandátumával – amivel lassan az államot tette meg a médiapiac legdominánsabb szereplőjének.

Nem betiltani akarták a kritikus hangokat, hanem magukévá tenni, amit lehet.

Az állami hirdetések elcsatornázásával a hatóság kivéreztette a kormány kritikusait, többek közt a fideszes Class FM legfőbb ellenlábasát, a Neo FM-et, a hatósági hátszélnek hála megszerezte a vidéki rádióhálózat jelentős részét, egyeduralkodóvá tette a Fidesz-közeli vállalatokat a közterületi hirdetések piacán – és már az első ciklusban opciós szerződést kötöttek a legbefolyásosabb médiavállalatokra, mindenekelőtt a TV2-re és az Index kiadójára is.