Hans Zollner német jezsuita szerzetes, a római Gergely Egyetem antropológiai intézetének igazgatója. 2014-től tagja volt a Kiskorúak Védelme Pápai Bizottságának, amelyből 2023-ban kilépett. A katolikus egyház egyik legtekintélyesebb gyermekvédelmi szakértője, aki számos országban rendszeresen tart gyermekvédelmi képzéseket, nemrég a kaolcsa-kecskeméti érsekségben is járt.

Itt közölt tanulmánya 2022-ben jelent meg németül, Kulcsár Géza magyar fordítása pedig egy friss tanulmánykötetbe készült. Ennek címe: A bizalommal visszaélve, és a szerkesztő, Görföl Tibor teológus olyan friss írásokat válogatott bele, amelyek szerzői katolikus vezetők és szakértők, de nem idegenkednek saját egyházuk - néha radikális - kritikájától sem. A kötet a Bencés Kiadó és a Gyerekasztal Munkacsoport együttműködésében jelenik meg, és péntek délután mutatják be a pesti szerzetesi főiskolán.

Disclaimer: ennek a cikknek a szerzője a Gyerekasztal tagja, a tanulmányt én vágtam meg a kétharmadára. De most átadom a szót Zollnernek.

I. Tagadás, eltussolás, halogatás és „double crises”

Gyermekek, fiatalok és védelemre szorulók sérelmére elkövetett szexuális abúzusokról szóló hírek hullámai ostromolják újra és újra az egyház falait. Így megy ez már majdnem negyven éve – akkor történt ugyanis, hogy Kanadában, majd nem sokkal később az Egyesült Államokban is híradások jelentek meg olyan papokról, akik gyerekek és fiatalok sérelmére követtek el szexuális erőszakot. A média és a közvélemény figyelme, elsősorban a nyugati anglofón országokban, a katolikus egyházon belüli szexuális visszaélések felé fordult, különösen a Boston Globe „Spotlight Teamje” 2002-es feltáró munkájának hatására. A második nagyobb hullám 2010-ben érkezett, a berlini Canisius Gimnáziumból származó jelentések formájában, és a következő években azokat az országokat is elérte, ahol addig különböző okokból nem jelentek meg híradások és nem indult nyilvános diskurzus a témáról.

2018 közepén a volt washingtoni érsek, McCarrick elleni vádak és a pennsylvaniai „Grand Jury Report” hatására újabb szökőár indult, ezúttal nemcsak vagy nem elsősorban az áldozatok és a klérushoz tartozó elkövetők sokkolóan magas száma miatt (akár azt is gondolhatnánk, hogy az egyházi és laikus közvélemény eddigre hozzászokott a szörnyű adatokhoz). Az keltett feltűnést, hogy nemcsak egy-egy püspök vagy szerzetesi elöljáró hibája vált nyilvánvalóvá, hanem az is, hogy a hierarchia évtizedeken keresztül tagadta és eltussolta a visszaéléseket, mindezt teljességgel inadekvát reakciókkal tetézve. Azóta teljes erővel felszínre törtek az áldozatok és hozzátartozóik sebei is, amelyeket az intézményi önvédelemre és a sértettek érdekeinek teljes ignorálására berendezkedett rendszer okozott, csakúgy, mint az elszámoltatási kultúra hiánya a katolikus egyház teljes hatalmi struktúrájában. Ez az Egyesült Államokban például odáig vezetett, hogy mára nemcsak „abuse crisis”-ról, a visszaélésekről és azok elkövetőiről beszélünk, hanem a „double crises” kifejezés vált használatossá:

egyrészt maga az abúzus okoz krízist, másrészt pedig azzal a bizalmi válsággal állunk szemben, amelynek hatására sokan (hívők, szerzetesek és papok egyaránt) megkérdőjelezik, hogy a püspökök és a szerzetesi elöljárók valóban készek-e feldolgozni és megelőzni a visszaéléseket, és általában alkalmasak-e hivatali feladataik ellátására.

A kölni egyházi válság 2020 végétől kezdve Németországban addig példátlan stílusú újságcikkeket eredményezett, ráadásul konkrétan egy bíboros és egy érsek személye ellen. Ez mindenki számára világossá tette, hogy mostanra a világ ezen részén is támadhatóvá váltak azok, akik még pár éve is érinthetetlennek számítottak, és az egyházi vezetésbe vetett bizalom súlyos károkat szenvedett azért, mert félelmetes hiányosságokat mutatott az, ahogyan a visszaélések áldozataihoz és elkövetőihez viszonyultak.

A csalódás, a harag és a keserűség hullámai megállíthatatlanul törnek előre – mégis úgy tűnik, az egyház fellegvárának (melynek lakói nemcsak a klérus tagjai, hanem túlbuzgó világiak is) vastag falai mögött nem történik semmiféle változás. Újra meg újra ugyanazok a hibák és válaszminták ismétlődnek, újra meg újra minden észrevehető hatás nélkül verődnek vissza a hullámok. Ennek hatására egyre többen (klerikusok és laikusok egyaránt) hagyják el az egyházat belső életükben vagy akár hivatalosan is, olyanok is, akik addig erősen azonosultak a hitükkel és a közösségükkel. Sokakban erősödik az a benyomás, hogy az egyházat mint intézményt képtelenség megreformálni, a pásztorok szem elől vesztették a nyájukat (és nem fordítva), és az egyháznak jelen formájában meg kell szűnnie, hogy valami új és élő jöhessen majd létre. Ráadásul évek, évtizedek óta ismétlődik a változással kapcsolatos sürgetés, miközben az aggiornamentónak szinte semmi jele. Az idevágó jogszabályi változtatások is hatástalannak látszanak. Az egyház kafkai kastély benyomását kelti: átláthatatlan bürokrácia, amelyet megfojtanak belső ellentmondásai; láthatatlan és megközelíthetetlen, de mindenható várúr; magához az épülethez pedig el sem lehet jutni, mivel nem vezet hozzá egyértelműen kijelölt út.

Különösen ijesztő, hogy az esetek tagadása és eltussolása, az elkövetők elmozdítása (büntetés helyett), a feldolgozás és prevenció munkájának, az esetek és az érintettek számbavételének halogatása és nemtörődöm kezelése egyáltalán nem lokális jelenség. Mindez a teljes katolikus világban, azaz a föld bármely országában szinte azonos módon van jelen – márpedig erre az egységre végképp semmi szükség.

Nyilvánvaló, hogy e nemkívánatos ökumené valódi oka mélyen gyökerezik magában a katolikus egyházban: olyan mentalitásról vagy talán inkább mentalitásformákól van szó, amelyek a minden szintre kiterjedő kényszerítő intézkedések (törvényi szigorítások) és a képzés reformja ellenére is megakadályozzák a beidegződések és viselkedésminták tényleges megváltozását. Melyek hát ezek a kimondottan „katolikus” mentalitásformák, amelyek az abúzus kérdésében ennyire csökönyös és tántoríthatatlan ellenálláshoz vezetnek? Hogyan érthető meg történeti kibomlásuk és hatásmechanizmusuk?

II. Mentalitástörténet

(...)

Ha valóban számot akarunk vetni a katolikus egyházban az elmúlt évtizedekben – évszázadokban? – történt visszaélésekkel és azok eltussolásával, akkor a mentalitástörténet legalábbis adalékot szolgáltathat három olyan kérdés megválaszolásához, amelyekkel az elmúlt időkben különböző földrészeken folytatott beszélgetéseim során újra meg újra találkoztam.

• 1. Hogyan lehet, hogy az abúzus témája kapcsán a katolikus világban mindenütt (az egyházi vezetésben és a népben egyaránt) ugyanazok az érzelmi reakciók, kognitív megnyilvánulások és viselkedésminták figyelhetők meg?
• 2. Hogyan lehet ilyen lassú az elmozdulás, miközben az egyházi világ minden részén komoly erőfeszítéseket tesznek egyrészt a veszélyek és következmények ismertetésére, másrészt a felelősség és az elszámolhatóság jogszabályi kereteinek kialakítására?
• 3. Honnan ered az az irracionális (a külső szemlélők, de egyre több egyházon belüli személy számára is érthetetlen) védekezési reflex, amely meggátolja a témával való valódi szembenézést – miközben mindannyian tudjuk, hogy a szembenézés elmaradása hozzájárul a jelenség fennmaradásához?

Ezzel szorosan összefügg az a további kérdés, hogy miért nem tanulunk azokból az anyagi, erőforrásbeli vagy a hitelességet érintő veszteségekből, amelyeket az egyház a visszaélési botrányok miatt az USA-ban, Írországban vagy Ausztráliában elszenvedett.

A fentiek nyomán felvetődik, hogy kialakult egy olyan, kifejezetten katolikus mentalitás, amely megnehezíti az áldozatokhoz való odafordulást, az elszenvedett fájdalom elismerését, a bűnösség felvállalását, a feldolgozást és a prevenció melletti elköteleződést.

Mindezek helyett világszerte ellentétes reflexeket látunk: az érintetteket elutasítják és lekicsinylik; tagadják, bagatellizálják és áthárítják a bűnösséget és a felelősséget; a feldolgozást megtagadják, vagy világi és egyházjogi, pszichiátriai vagy pszichológiai szakemberekhez szervezik ki; és ehhez hasonlóan a prevenciós munkát is különféle specialistákra tolják át, s így a megelőzés nem válik részévé a normális egyházi működésnek.

Hogyan juthatott idáig az az intézmény, amely az isteni és felebaráti szeretet örömhírét hivatott hirdetni, alapítója pedig önként odaadta életét, ahelyett, hogy hatalommal, vagyonnal vagy elmés kifogásokkal mentette volna magát?

III. A katolikus mentalitás elemei – miből táplálkoznak és hogyan hatnak?

Az itt következő gondolatsor eleve a téma komplexitásából és kiterjedéséből fakadóan mindössze elnagyoltan tudja számba venni, mi minden alkothatja és befolyásolhatja a katolikus egyház visszaélésekkel kapcsolatos mentalitását. Érdemes már ezen a ponton megjegyeznünk: a világ legrégibb és legnagyobb intézménye kapcsán természetesen nem mérhetünk mindent egyazon mércével – erről még lesz szó. Valóban, több adatra és differenciáltabb megközelítésre volna szükség. Ennek ellenére véleményem szerint igenis rámutathatunk az abúzussal kapcsolatos katolikus mentalitás bizonyos elemeire.

Ezek közül sok az elmúlt 250 év egyházi és társadalmi változásai nyomán vált meghatározóvá a mai egyház számára. Tézisünk, amelyet a következőkben ki szeretnénk dolgozni:

a katolikus egyház, amely Európában az újkor kezdetéig vallási szempontból korlátlan és politikailag is komoly hatalommal bírt, a reformáció kezdete, de még inkább a 18. század közepe óta számos területen elveszítette előjogait, és védekező állásba kényszerült.

(...)

Carlo Maria Martini jezsuita bíboros 2012-ben, három héttel halála előtt így írta le az egyház helyzetét: „Az egyház kétszáz évvel el van késve. Miért nem rázza meg magát? Félünk?” Félelem, csüggedtség és bátortalanság hallható ki sok egyházi vezető hangjából, akik szekértáborukba visszahúzódva, magukat elszigetelve mindennemű kritika ellen immunizálják magukat. Árulkodó az is, ahogy egyre nő az ellentmondás a visszahúzódás gesztusa (amely gyakran az isteni és világi hatalom elmúlt korokból ismert inszigniáit viselve történik) és annak valódi hatása között: gyakran olyan érzésünk van, mint amikor a császárnak „új ruhájában” „tovább kell mennie”, és folytatnia kell a felvonulást, akkor is, ha észrevette, hogy mindenki látja meztelenségét.