Alap, hogy a gyermekotthonban élő fiataloknak is jár egy hét felhőtlen gyerekkor

A Szentendrei-sziget Árnyas Liget Táborába érkezünk, korán reggel, de a táborban már zajlik az élet: alpinisták vannak a fák tetején és köteleket erősítenek fel, az ebédlő faháza mögött pedig üvölt Meek Mill rappertől a Lord Knows, a JBL körül kamaszok lézengenek.

Első ránézésre semmi nem különbözteti meg ezt a tábort a többi nyári gyerektábortól, pedig itt öt napig valami egészen más történik. Nem csak amiatt, mert az itt lévő 41 kamasz az ország különböző gyermekotthonaiból érkezett, hanem mert itt egy olyan szemlélettel találkozhatnak a táborozók, amivel valószínűleg még soha életükben. Az Élményakadémia Egyesület által szervezett ALAP!Táborban járunk, amely már ötödik éve fogad gyermekvédelemben lévő, nehéz sorsú fiatalokat.

Miközben a kamaszok a reggeli tornához készülődnek, Gyöngyösi Krisztát, a tábor egyik megálmodóját, az egyesület senior trénerét kapjuk el egy beszélgetésre, hogy kiderüljön, mitől is más ez a tábor, mint a többi.

„Évekig álmodoztam arról, hogy kellene szervezni egy különleges, megerősítő tábort a szülők nélkül nevelkedő, nehéz sorsú gyerekeknek. 2010 óta dolgozunk velük, 2021-re sikerült is létrehozni ezt a saját, terápiás-, rekreáció irányzatú tábort, ami az ALAP!Tábor nevet kapta, mert azt gondoljuk, alap, hogy minden gyereknek jár egy hét felhőtlen gyerekkor” - mondja.

A korosztály elég vegyes, van 12 és 21 éves táborozó, de a 14-16 évesek vannak többségben. Szerte az országból érkeztek, vannak, akik Budapestről, Csepelről, Sopronból vagy éppen Miskolcról jöttek.

Gergely Zsófia tréner, a tábor másik alapítója és vezetője szerint az mindenképpen közös a gyerekekben, hogy nagy szükségük lenne biztonságos, érzelmileg elérhető felnőttek támogatására és hogy megtapasztalják, milyen élmény egy feltétel nélkül szerető és elfogadó közegben lenni. „Azt a figyelmet és kapcsolódást szeretnénk megadni nekik, amit egy intézmény a legnagyobb jóindulat mellett sem tud nyújtani. A táborban viszont fel tud épülni köztünk egy olyan bizalom, ami megtartja a gyerekeket, amitől elhiszik, hogy fontosak, értékesek és nagyon sok mindenre képesek, éppen mint az átlagos hátterű kortársaik” - teszi hozzá.

„Nagyon fontos az, hogy itt nem terápia zajlik, de mégis egyfajta terápiás szemlélettel vagyunk jelen. Tudjuk, hogy ezeknek a gyerekeknek nagyon nehéz az élete, ebből nyugodtan kiindulhatunk alapvetésként. Itt mindenkinek vannak erős traumái akkor is, hogyha semmi más nem történt velük, mint az, hogy kiemelték őket a saját családjukból, de legtöbbször lényegesen súlyosabb helyzetekből jönnek. Mi, az egyesület trénerei, akik a táborban dolgozunk, két éven át tanultunk, hogy ezekre a helyzetekre jól tudjunk reagálni, mert könnyen lehet, hogy egy foglalkozás során egy gyerekben felszakad egy seb vagy pánikrohamot kap” - magyarázza Kriszta.

A trénerek a táborban élménypedagógiai módszerekkel dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy játékok és főleg természetben végzett tevékenységek során olyan élményeket szereznek a gyerekek, amelyekre reflektálva tudnak tanulni.

Ennek a módszernek és egyben a tábornak is a legfontosabb alapja a folyamatos pozitív megerősítés. A trénerek minden apró dologért megdicsérik a táborozókat, például, ha valaki felszedi a szemetet vagy visszaviszi a bögréjét a konyhába, vagy csak szépen szól a másikhoz. De a trénerek azt is fontosnak tartják, hogy ne csak ők adjanak folyamatos pozitív megerősítést a gyerekeknek, hanem ők is egymásnak.

Ezért van az ebédlő hosszú üvegajtaja tele kiragasztott A/4-es lapokkal, amelyeken szerepel minden táborozó neve, a gyerekek (és felnőttek) pedig pozitív üzeneteket hagyhatnak egymásnak akár névvel, akár anonim módon. Ez az úgynevezett „kedves fal”.

„Nagyon erős vagy remélem mindent sikerül majd elérned amit eltervezel.”

„Szerintem egy királynő itt kezdődik.”

„Bírlak tesóm!”

„Boss vagy!”

Ezen kívül a gyerekek a nap végén babszemeket kapnak, minden este egyre többet, amelyeket pozitív visszajelzés kíséretében kioszthatnak társaiknak.

„Ezek a fiatalok nagyon kevés pozitív visszajelzést kapnak az életükben, ennek megfelelően nagyon-nagyon rossz az önértékelésük. Nagyon sokszor csak a hibáik vannak aláhúzva, ahogy velünk is történt ez a poroszos iskolarendszerben, de mögöttük nincs ott a család mint megtartó közeg. Az a célunk, hogy egy hangyányival pozitívabb énképpel, egy hangyányival pozitívabb jövőképpel tudjanak elmenni a táborból, mint ahogy jöttek - mondja Kriszta.

A másik fontos célja a tábornak, hogy mivel a kamaszok különböző gyermekotthonokból érkeztek, ezért az öt nap alatt megtanulnak egy közösségként élni, tisztelettel, empátiával fordulni a másik felé. Ha ezt itt elsajátítják, az akkor is hasznukra lesz, amikor hazamennek a saját gyermekotthonaikba, ahol szintén több fiatallal, kicsikkel és nagyokkal kell együtt élniük.

A gyerekek szinte nem is veszik észre, hogy tanulnak, mert annyira játékosak, vidámak a foglalkozások, de a trénerek látják ahogy fejlődik például az együttműködésük.

Kriszta elmeséli, hogy szerdán, vagyis a harmadik napon már elkezdett megmutatkozni az az erőszakmentes, tiszteletalapú kommunikáció, amire a hét eleje óta gyúrnak. Két lány ugyanis összeveszett, de a konfliktust maguk között, egyedül tudták rendezni, az egyik kislány bocsánatot kért, amiért rosszul használata a szavakat és ezzel megbántotta a másikat. Ezek óriási eredmények.

A trénereknek nem az a célja, hogy feltárják a traumákat, de gyakran előfordul, hogy a gyerekek elkezdik magukat eléggé biztonságban érezni ahhoz, hogy megosszák a történetüket. A csapat ilyenkor igyekszik megnyugtatni őket, empátiával jelen lenni, illetve a lehetőségekhez mérten a jövőképre és bennük rejlő erőforrásokra fókuszáló beszélgetést létrehozni.

„Nagyon fontos, hogy a gyerekek érezzék, elengedhetik magukat, minden érzés rendben van, mert ezzel a felnőttekbe vetett bizalmukat és a biztonságérzetüket erősítjük. Tanulnak a mi reakcióinkból, látjuk, ahogy később, nehezebb helyzetekben ők is empatikus segítőként lépnek oda ahhoz, aki megerősítésre szorul vagy egy ölelésre vágyik” - magyarázza Zsófi.

Erre egy nagyon szép gyakorlat volt szerda este a labirintus játék, aminek mi már az erdei pavilonban csak a nyomait látjuk. A trénerek liszttel kiszórtak egy kis labirintust, amibe körbe mécseseket, és pozitív üzeneteket raktak, úgynevezett erőforrás kártyákat. Ebbe sétáltak be egyesével a gyerekek.

„A séta a labirintusban valójában egy utazás befelé. Elcsendesíti az elmét, hogy a szív kinyílhasson. A táborozóinkat arra hívtuk, hogy induljanak el a saját vágyaik felé vezető úton, gondolkodjanak el azon, mit szeretnének elérni az életben, hogy aztán úgy tudjanak visszatérni a világba, hogy mélyebb, tisztább a megértésük arról, kik ők. Meditatív folyamat volt, amiben a gyerekek és a felnőttek is el tudtak mélyülni” -meséli Zsófi, akit egy erős saját élmény inspirált arra, hogy a táborozóknak is felkínálja ezt a lehetőséget.

Felelősség a szabadságban

Mielőtt azonban ennél jobban belemerülhetnénk a beszélgetésbe, megszólal a tábor hívó dala a JBL-ből, amire mindenki tudja, hogy gyülekezni kell. A harminckét kamasz (vannak távolmaradók, de ezt itt teljesen oké) nagy körbe áll, mosolyogva táncolnak a zenére. Egy idő után feltűnővé válik, hogy mindenki ugyanúgy mozog – ekkor derül ki, hogy ez valójában egy játék. Valakit kiküldenek a körből, miközben bent egy másik gyerek kitalál egy táncot, amit a többiek utánoznak. Amikor a kiküldött visszatér, ki kell találnia, ki az, akit a többiek másolnak.

A délelőtti foglalkozásokat nem a felnőttek fogják vezetni, hanem az úgynevezett veteránok. Azok a fiatalok, akik már több éve részt vesznek az ALAP!Táborban.

A veteránok reggeli tornával készültek a táborozóknak, Feri mutatja a gyakorlatokat. A gyerekek a torna hallatán először kicsit nyöszörögnek, de a rapzenés torna végére az egyik lány szájából kicsúszik, hogy „haljak meg, esküszöm jól esett”.

Egy rövid szünet után a gyerekek a veteránok által szervezett különböző állomásokba szállhatnak be, lehet vízpongozni, szkanderozni, pókerezni, kosarazni, gyilkososat játszani. Meglepő módon a torna után a kamaszok nem szélednek szét, nem mennek vissza a szobájukba a telefonjukat nyomkodni – ahogy azt az ember ilyen korú fiataloktól várná –, hanem szép számmal részt vettek a foglalkozásokon. Még a szemlátomást visszahúzódóbb, halkabb gyerekek is becsatlakoznak valahova.

Földváry Mónikánál, az egyik önkéntesnél érdeklődöm, hogy honnan ez a motiváció. Móni szerint a kamaszok motivációja, hogy részt vegyenek a foglalkozásokon folyamatosan fejlődik a hét során, mert látják, hogy azok, akik részt vesznek valamiben, mennyire élvezik, mennyi pozitív visszajelzést kapnak és ebből ők sem akarnak kimaradni. Pedig a táborban semmi sem kötelező. Az, hogy döntési szabadságot adnak a kamaszoknak, nagyon fontos, ugyanis a gyermekotthonban és az iskolában is rigid szabályoknak kell megfelelniük, itt viszont azt csinálnak, amit akarnak.

Azt már Kovács Etelka, az Élményakadémia Egyesület egyik alapító tagja teszi hozzá, hogy a magyar oktatási rendszer és oktatási kultúra ritkán engedi meg a gyerekeknek, hogy döntéseket hozzanak és saját kezdeményezéseket valósítsanak meg, nehogy valami baj történjen, ezért szigorú szabályrendszerekbe kényszerítik őket. Etelka szerint viszont így sokkal nehezebben tanulnak meg felelősséget vállalni, pedig az az életük során egy elképesztően fontos kompetencia lesz.

A felelősségtudat és a tábor hatása leginkább a veteránok elbeszéléseiből érhető tetten: ők ugyanis, bár már elkerültek a gyermekotthonból, évről évre visszatérnek a táborba, hogy segítsenek más gyerekeken.

Feri, aki már 20 éves és fodrászként dolgozik, már harmadik nyarát tölti a táborban. Azt meséli nekünk, hogy egész gyerekkorában táborokba járt, de ez más, mint a többi. Amikor arról kérdezem, mit szeret ennyire benne, kapásból rávágja, hogy a trénereket. Szerinte itt a felnőttek élete körülüttök forog, mindent megtesznek értük, és rá ez nagyon inspirálóan hat. Ezért is vállalta a veterán szerepet, hogy valamit vissza tudjon adni abból, amit kapott.

„Ez a tábor attól más, mint a többi, hogy itt szeretve vagy, fontos vagy, figyelnek rád. Itt a trénerek nekem olyat adnak át, amit soha életemben nem kaptam meg. Bentlakásos intézetben nőttem fel, ott is voltak nevelők, akik figyeltek rám, nagyon sok mindent köszönök nekik is, de itt valahogy még többet kapsz. Olyan, mint egy család. A trénerek úgy viselkednek veled, mintha gyerekük lennél, és mindent megtesznek” - fogalmaz.

A veteránságról is kérdezem Ferit, mire szomorúan ingatni kezdi a fejét. Tavaly is veteránként volt jelen a táborban, de úgy érzi, cserben hagyta a veterán társait, mert miután konfliktus alakult ki a csoportjában, felhúzta magát és otthagyta az általa vezetett foglalkozást. Ezt kudarcnak élte meg, de tanult belőle.

„Tegnap is történt egy ilyen, hogy felhúztam magam még a veteránok programja előtt, de erőt vettem magamon, mert még egyszer nem hagyhattam cserben a csapatomat. Aztán nem is hagytam és nagyon jól sikerült a foglalkozás” - meséli Feri már mosolyogva.

Feri azt mondja, hogy bár veteránként van némi felelőssége, de a tábor neki is szórakozás és egy tanulási folyamat is egyben. Elmeséli, hogy tegnap este, amikor bement a liszt labirintusba, nem mert felvenni egy lefordított erőforrás kártyát sem, mert félt, hogy nem fog passzolni hozzá a rajta lévő üzenet. Nem igazán hit ebben az egészben, de aztán mielőtt elindult volna ki a labirintusból elakadt, megállt és felvett egy kártyát.

„Felvettem azt a kártyát és tökéletesen olyat kaptam, ami rám illet. Az Árnyékoldal szerepelt rajta, hogy találjam meg, öleljem magamhoz, és fogadjam el. Magyarán, hogy találjam meg a hibáimat, és fogadjam el. Ez nekem nagyon betalált, nagyon tetszett” - mondja.

Feri azt mondja, hogy a táborban töltött idő sok mindenre megtanította, hogy hogyan kezelje az embereket, hogyan kössön barátságokat, mik a hibái és azokon hogyan változtasson, ne adja fel.

Leginkább azt élvezi a táborban, hogy segíthet másokon, ez motiválja őt minden évben, hogy eljöjjön, a főnökének pedig már hónapokkal korábban bejelenti, hogy az ALAP!Tábor alatt ő bizony szabadságon lesz.

Csak magamban bízom

Időközben véget ér a veteránok blokkja, és kezdődnek a kiscsoportos foglalkozások. Elkészültek az érkezésünkkor látott alpinisták is, akikről kiderül, hogy mind az egyesület trénerei alpinista képesítéssel. Két fa közé hat méter magasságban feszítettek ki egy kötelet, amin majd a legbátrabbak végigmennek, de sörösrekeszekre is lehet mászni.

Földváry Móni azt mondja, hogy ez a foglalkozás arra megy ki, hogy a gyerekek megküzdjenek a félelmükkel, amit éppen most ez a magasban kifeszített kötél jelent. Az, hogy valami elsőre lehetetlennek tűnő dolgot képesek megcsinálni, rendkívül nagy önbizalmat ad nekik. Pedig lentről nézve kifejezetten félelmetes látvány, hogy nincs olyan gyerek, aki anélkül tudna végigmenni a kötélen, hogy ne veszítené el az egyensúlyát és lengene ki valamelyik irányba teljes testtel, mégis a kötélen maradva. A táborozók viszont ebben is számíthatnak a többiek segítségére, biztatására.

Az igazi összekovácsolódás és bizalomépítés viszont nem a magas kötélnél történik, hanem az alacsony kötélnél, ahol épp egy másik csapat készül fel. Ez a kötél is két fa közé van kifeszítve, de körülbelül csak fél méter magasan. Mielőtt azonban bárki megpróbálna végigmenni, fontos bizalomépítő feladatokkal készíti fel a tréner a fiatalokat arra, hogy hogyan segítsék egymást majd a kötélen. Először csak annyi a feladat, hogy a kamaszok párba állnak olyanokkal, akiket nem ismernek jól, és az egyikük hátradől, a másik pedig megtámasztja.

Ez még viszonylag könnyen megy, bár vannak, akik nevetéssel leplezik idegességüket, amikor megfeszített testtel hátradőlnek.

„De jó gyorsan bízol!” - mondja az egyik lány a másiknak, aki épp a kezébe dőlt.

A következő feladatnál viszont már több bizalomra van szükség. Az egyik gyerek középre áll, a többiek körülötte feltett kézzel. A középen álló testét megmerevítve, kézről, kézre dől, anélkül, hogy ellépne vagy kapaszkodna. Amikor második próbálkozásra sem sikerül a feladat, a tréner felhívja a srácok figyelmét arra, hogy bízni kell egymásban.

„Én nem tudok bízni senkiben. Csak magamban” - mondja az egyik lány.

Amikor viszont az első vállalkozó feláll a fél méter magasban kifeszített kötélre, beigazolódik, hogy igenis tud működni a bizalom, ha azt érzik, valóban van tétje. A kötélen álló fiú heveredére öt pánt van erősítve, amiket a többi gyerek fog. Ők a földön kísérik a kötéltáncolót, és hevederekkel tartják meg, ha kibillen az egyensúlyából. Minden gyerek feszült figyelemmel koncentrál, még azok is, akiknek nem jutott heveder, és csak azért mennek mellette, hogy elkapják, ha leesne. De nem esik le, sőt, első próbálkozásra végigmegy a kötélen.

Egy másik csoportnak eközben Bárnai Péter, színész tart improvizációs foglalkozást a pavilonban. Amikor odaérünk, két gyerek ül a többiek előtt két széken, egyikük a műsorvezető, másikuk a vendég. A csavar az, hogy a műsorba behívott vendég nem tudja, mi miatt hívták be a műsorba, mi a munkája. A többiek nem könnyű foglalkozást találtak ki: a helyi erdészet vezetőjét kérdezi Eszter, az egyik veterán. Néhány kérdés után a vendég már kapiskálja, hogy a foglalkozásának az erdőhöz van köze.

„Mi a célja azzal, hogy engedett gyerektábort nyitni az erdőben?” - kérdezi a műsorvezető.

„Az, hogy segítsek az olyan gyerekeknek, mint amilyen én is vagyok” - válaszolja a lány.

Két kérdéssel később pedig már ki is találja, hogy ki ő.

Eszternek ez már a negyedik tábora, 21 éves, de ő is gyermekotthonban nőtt fel. Amikor először járt a táborban, leginkább az fogta meg, hogy nem kellett attól félnie, majd kiközösítik amiért gyerekotthonos, mert itt mindenki az. Őt nagyon megragadta az, hogy a táborban mindenki ennyire nyitott és befogadó, de az is nagyon tetszik neki, hogy feszegetik a komfortzónájukat. Például ő az első évben nem mert felmenni a magas kötélre, de a következő évben annyian biztatták, hogy azóta minden évben megcsinálja, bár a tériszonya nem múlt el.

„Itt tapasztaltam meg legelőször, hogy tényleg mindenki befogad mindenkit, és azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk kötetlenül, nem kötelező semmi. Mert általában az életben ugye úgy van, hogy mindig megmondják, hogy ezt és ezt kell tenned, és ebben az időintervallumban. Nahát ez itt nincs, adnak nekünk felelősséget meg szabadságot pont azért, hogy el tudjuk dönteni, hogy ebben a játékban szeretnénk részt venni, vagy éppen nem” - magyarázza.

A táborban a kedvenc programja a sóderparti, amikor este gyertyafénynél, átbeszélik, hogy kinek milyen napja volt, hogy érzi magát, mit köszön magának és másoknak. Arról is kérdezem, hogy mi az, amit haza szokott vinni magával ebből az öt napból. Elmondása szerint ő rengeteget fejlődött a táborban, sokkal jobban kommunikál, sokkal türelmesebb lett, meghallgat másokat.

„Én ilyenkor magamba szívom ezt a sok pozitív energiát és kedvességet, és ez egész évben kitart. Ha pedig mégis elfogyna, akkor csak előveszem azokat az üzeneteket, amiket nekem a "kedves falra" írtak, és abból tudok merítkezni” - mondja.

Bár csak egy évben egyszer van ALAP!Tábor, talán a hatását legjobban az mutatja, hogy Eszter emiatt szeretne gyógypedagógus lenni.

„Mindig érdekelt a segítés, mert a családomban mindenki az egészségügyben dolgozott. Én viszont valahogy máshogy akartam, inkább lelki, pozitív megerősítéssel szerettem volna segíteni. Akkor jött a tábor, és láttam, hogy ebben van fantázia, hogy ezt akkor így tudnám csinálni.”