Ha a semmiből berobban egy erős és eredeti drámasorozat, azt nagyon is meg kell becsülni – még akkor is, ha a későbbi évadok nem annyira tudják beváltani a korábbiak ígéretét. Sőt, talán épp akkor kell igazán.

Mert bár darabszámra továbbra is rengeteg sorozat készül, a „sorozatok aranykorának” vagy „peak TV”-nek nevezett korszak már egy ideje véget ért. A streamingplatformok spórolnak, óvatosabbak lettek, és a merészebb, szerzőibb víziók egyre ritkábban kapnak zöld utat.

A Disney+-on látható The Bear (mely magyarul sajnos a kissé infantilis A mackó címet kapta) talán még az utolsó pillanatban, a korszakhatárnak is tekinthető hollywoodi írósztrájk előtt kapott lehetőséget. Ma már lehet, hogy messzire elhajtanák azt a merész embert, aki egy chicagói családi szendvicsező történetével házalna – egy olyan sorozattal, amely az éttermi közeg valósághű bemutatását családi és egyéb traumákkal kapcsolja össze.

Christopher Storer sorozata viszont élt az eséllyel: a díjesővel elismert első évad igazi sztárrá tette az addig leginkább másod-harmadvonalas színészeit, a következő évad pedig emelni tudta a tétet, sőt, néhány világhírű mellékszereplőt is harcba tudott dobni. A gondok tavaly kezdődtek: a harmadik évadához érve A mackó először érződött kicsit laposnak, sőt, unalmasnak helyenként, és ezt csak hellyel-közzel tudta ellensúlyozni egy-két jól sikerült epizód. Ám pánikra nem volt semmi ok, hiszen egyrészt a sorozat olyan biztos alapokon állt a mesterien megrajzolt karaktereinek köszönhetően, hogy még ezekkel a tökéletlenségekkel együtt is kiemelkedett a kínálatból, másrészt lehetett tudni, hogy idén nyáron jön is a következő évad.

Itt eddig a második évad után volt szó a sorozatról, melynek alapsztoriját a cikk úgy foglalta össze, hogy „a három Michelin-csillagos éttermet vezető, szakmája abszolút csúcsára jutott séf, Carmen Berzatto testvére öngyilkossága után átveszi a szakadt, mocskos, csőd szélén billegő családi kifőzde irányítását.” Carmy az első évadban rendes étteremmé formálta a Beefet, hogy aztán a másodikban szintet lépjen, és helyette egy új, fine dining éttermet nyisson Bear néven, ebben azonban az előző étterem szedett-vedett gárdájára épített, mely nem volt felkészülve a fine dining szintű működésre – rájuk fért hát egy alapos szakmai továbbképzés. A harmadik évadban a Bear el is indult, az évad pedig pont ott ért véget, amikor megjelent az étterem sorsát potenciálisan eldöntő kritika.

Emiatt aztán nem egy kritikus ki is aknázta a metaértelmezés adta lehetőségeket, azaz a mániákusan bizonyítani akaró, az étlapot állandóan változtató Carmy valójában maga Storer, az étterem pedig a sorozat allegóriája, és amit látunk, azt pont ugyanolyan nehéz életben tartani a mai médiakörnyezetben, mint egy éttermet a posztcovid inflációt nyögő Chicagóban. A kritikusok pedig méltányolják ugyan a kreativitást, ám a harmadik évadot az új étteremhez hasonlóan öncélúan hivalkodónak tartották: a séf elfeledkezett róla, hogy a konyhai bravúrjai mit sem érnek, ha akadozik a kiszolgálás és nem túl jó a hangulat.

A most júniusban bemutatott negyedik évad vezérfonala az, hogy Carmy végre szembenéz a démonjaival, és minden fronton megpróbál javítani és felelősségvállalásra képes, normálisan kommunikáló, empatikus felnőtté válni. Meghallgatja a beosztottjait, rendezné a kapcsolatát szerelmével, akit ő maga üldözött el korábban, sőt, még a mentálisan rottyra vágott, alkoholista anyjával is. Ez pedig papíron csakis jót tehet a sorozatnak. Főleg, hogy A mackó távolról sem egyenlő Carmyval, hiszen a második-harmadik évadok egyik fő motívuma az volt, hogy a többi főbb karakter is jobban az előtérbe került, teljes epizódokat is kaptak, amiből jobban kiderülhetett a saját személyes sztorijuk.

Mégis lehet most egy olyan érzésünk, hogy mostanra a sorozat gyenge pontja a főhőse. Ez természetesen nem Jeremy Allen White hibája, hanem az általa alakított karakter vesztegel már régóta egy mentális senkiföldjén, és ez megfosztja A mackót az első évadokban látott lendületétől.

Az önmagában nem baj, hogy az elején még magas hőfokon izzó sorozat kicsit lecsendesett, az viszont már inkább, hogy az intenzitást sokszor végtelennek tűnő lelkizésekre cserélték le, és most már a legendás konyhai ordibálások is helyenként önismétlésként hatnak. Carmyból belül gyötrődő, passzív figura lett, és az őt megbénító szorongás egyre kevésbé tűnik izgalmasnak vagy átélhetőnek, inkább csak frusztrálóvá válik a néző számára. Mintha a sorozat is beleragadt volna ebbe a belső bénultságba: nem tud továbblépni, és ez igaz a többiekre is.