Ha már a Nemzeti Múzeumban és kapcsolt intézményeiben megalázó bérért dolgoznak a munkatársak, az Iparművészeti meg lassan egy évtizede van zárva az életveszélyes állapotok miatt, itt az idő, hogy legyen a NER-nek legalább egy társadalmi múzeuma arról, hogy milyen állapotban van az ország, és mire használja a szegénységet, miközben előz a kanyarban.

Realitynek álcázott freak show, amiben kiszolgáltatott, időnként mentálisan instabil embereket nevettetnek ki, mint a Megasztár új évadában, udvari bolonddá minősített nyomorultakkal? Tárlaton a helye, ha a mai Magyarországot szeretnénk megismerni. Gyurcsány, aki azzal keresett a visszavonulása előtt még egy utolsó menekülőutat, hogy mélyszegénységben élő szerencsétleneket oktatott ki a stábjával arról, hogy „nekem itt tegyen rendet, mert ettől én megbolondulok”? Üres lenne nélküle a magyar „baloldal” panoptikumának finisszázsa.

Az alkalmazottainak féldisznót ajándékozó Mészáros Lőrinc? Áldást osztó Lázár János ikonosztáza a padot két oldalról kiegyensúlyozó kisnyugdíjasokkal? A mezőtúri lázárinfó, háttérben a nőverő és a kannásboros allegorikus figurájával? Talán ma a kontinensen nincs olyan vitrin, ami méltó lenne ezekhez a képekhez.

Társadalmi múzeum persze nincs minálunk mostanában, kisebb kiállításokkal kell beérni, mint pár éve a sátoraljaújhelyi közmunkáskiállítás installációival:

A II. világháború előtt azonban nagyon is létezett a társadalmi múzeum műfaja, Budapesten rögtön egy négyemeletes épületet foglalt el az Eötvös utcában, ott, ahol ma a terézvárosi polgármesteri hivatal van. Márai Sándor egy írásában a címadó-főszereplő finn nő a kötelező pesti turistalátnivalók között ezt is felkereste: a Vár, a Margitsziget és a Szépművészeti mellett az akkor éppen Népegészségügyi Múzeum néven futó intézménybe is ellátogatott, hogy megnézze a tablókat a munkavédelmi sisakokról, a rokkant menhelyekről és nemi betegségekről.

Ezek a kiállítás anyagok azóta eltűntek, a gyűjtemény Budapest ostromában megsemmisült, csak néhány plakát maradt meg róla a Kiscelli Múzeum gyűjteményében - a Társadalmi Múzeumra pedig lényegében senki nem emlékezett, egészen mostanáig.

Már csak ezért is figyelmet érdemel Őze Eszter nemrég megjelent könyve, A dolgozó testek múzeuma. A művészettörténész szerző nemcsak egy elfeledett múzeum anyagát és történetét rekonstruálja korabeli feljegyzésekből és más forrásokból, de felrajzolja azt a kontextust is, amiben egyáltalán megjelent az a ma már furának tűnő igény, hogy a szociális kérdést egy múzeumban mutassák be - Lázár János nélkül, de azért állami propagandával bőven nyakon öntve.