„Nem tesz jót, ha nem vagyunk szakmailag kritikusak” – szúrt oda egy aprót a sportsajtónak Orbán Viktor a múlt heti zavarba ejtő focis értekezésén, és Szöllősi György máris vette a lapot, hosszú publicisztikában biztosította a közvéleményt arról, hogy az ellendrukkerek hülyeséget beszélnek, a magyar labdarúgás a lehető legjobb kezekben van.

Ehhez nem akárkit hívott segítségül, mint a román futball legendáját, Gheorghe Hagit, aki

zavarba ejtő lelkesedéssel dicsérte Orbán Viktor futballpolitikáját, mondván, mindaz a példaértékű segítség, amelyet a magyar kormány közismerten a sportnak ad, a következő nemzedék egészségében, szemléletében, inspirációjában, versenyképességében térül meg többszörösen.

Szöllősi történelmi távlatokba helyezi az elmúlt másfél évtized fejlesztéseit, és egyenesen a klebelsbergi kultúrfölény-elmélet jegyében szárba szökkenő magyar sportnagyhatalmi törekvéseket állította párba velük. A Nemzeti Sport főszerkesztőjének arra is megvan a válasza, miért nincsenek eredmények:

A sport s annak minden tekintetben a nagy részét adó labdarúgás azonban olyan hatalmas és tehetetlen rendszer, amelyben a befektetett munka, de az ártó szándék vagy az elvesztegetett idő érdemi hatása is csak évtizedekkel később jelentkezik.

Azaz, mindenki legyen szíves majd évtizedek múlva megítélni az Orbán-korszak sportpolitikáját, különös tekintettel a labdarúgásra. Szerencsére Szöllősi azért most is lát eredményeket:

Vannak erre objektív mérőszámok: a pályák, csarnokok, uszodák, kondiparkok, bicikliutak, turistaházak számának jelentős emelkedése, a lepusztult infrastruktúrára költött százmilliárdok, az emberek sportolásra fordított idejének stabil emelkedése, a külhoni magyar közösségek sportéletének megerősítése, sportakadémiák létesítése, a szurkolás körülményeinek radikális javítása (stadionépítések, a lelátói erőszak visszaszorítása) és így tovább

– írja, és még hosszan sorolja, mennyi nagyszerű dolog történt a labdarúgásban itthon, az Eb-kijutástól kezdve a jövő évi BL-döntőig a Puskásban.

A sor hosszan folytatható, ha olyasmiket szeretnénk listázni, amik a magyar kormány fejlesztései nélkül biztosan nem valósulhattak volna meg. Abba sohasem gondolunk bele, hogy ezek elmaradása esetén hol lennénk.

Megmondom: sehol

– mutatja Szöllősi, kinek jár mindezekért a köszönet (az Eb létszámát 24 csapatosra emelő UEFA valamiért nincs megemlítve).

De az igazán vérfagyasztó az a disztópikus alternatív történelmi forgatókönyv, amit ezt követően vázol föl, mi lenne, ha nem Orbán Viktor uradalmában élnénk:

Külföldi eseményeket néznénk a kizárólag külföldi tulajdonú sportcsatornákon, a Fradi-pálya helyén már lakópark állna, ha egy magyar csapat elvétve bejutna valamelyik kupasorozat főtáblájára, a hazai meccseit Pozsonyban, Bécsben meg Kolozsváron kellene rendeznie megfelelő hazai stadion híján, a válogatott mérkőzésein, az életveszélyes, háromnegyed részt lezárt Népstadionban négy-öt ezer ember lézengene, mint azelőtt sokszor, vagy annyi sem, az utánpótlás-bajnokságokat pedig futballozó gyerekek és használható pályák híján már meg kellett volna szüntetni. S ha mindehhez a baloldal lenne hatalmon, képviselői bizonygatnák, hogy nekik nem dolguk beavatkozni ezekbe a szomorú folyamatokba, oldja meg a piac (míg oligarcháik elégedetten számolnák a futballpályák eladásából származó bevételüket).

Miközben a magyar korosztályos válogatottak szerepléséből kiindulva nehéz optimistának lenni a válogatottunk jövőjét illetően, Szöllősinek ez is sikerül, csak nem szabad türelmetlennek lenni:

Komolyan gondolja bárki, hogy az a harmincezer igazolt gyerekfutballista, aki három éve végigőrjöngte a Puskás Arénában, amint Szobosz­lai Dominik góljával 1–0-ra verjük meg Angliát, nem fog élete végéig rajongani a fociért? S hogy közülük nem lesznek többen, akik tíz-tizenöt év múlva maguk verik majd az ellenfeleket a válogatott színeiben?

De az igazi gyomros a magyar labdarúgás kígyóvállú ellenségeinek csak ezután jön:

A magyar futball felemelkedése megállíthatatlan. Az említett objektív okok mellett még inkább egy szubjektív tényező miatt, amelyen tulajdonképpen minden más múlik: miután idehaza évtizedekig rongálták a labdarúgás társadalmi presztízsét, a közéleti, értelmiségi fősodor attitűdje a futball lesajnálása, az iránta való lelkesedés kigúnyolása, megmosolygása, sőt, kinevetése lett, mára ismét menő meccsre járni, a gyereket focira járatni, szurkolói bérletet venni, páholyt bérelni, a válogatottnak drukkolni. A palackba korábban már-már visszatuszkolt szellem újra, végleg kiszabadult.

A végére azért jut némi kritika is: no, nem a fociba mindennemű teljesítménykényszer nélkül százmilliárdokat öntő Orbán-kormány kritikája, hanem az MLSZ-é. A szövetség ugyanis Szöllősi szerint nem alkotott érdemi szakmai programot, nem képzett ki és csábított ide megfelelő tudású szakembereket; nem tettek semmilyen erőfeszítést, hogy a fiatalok ne a középiskola és az egyetem elkezdésekor hagyják abba a sportolást; és mindenekelőtt azért, mert nincs olyan rutinos sportvezető a válogatottnál, aki megértette volna a válogatott csapatkapitányaival: „Tétmeccsen nem vonulunk vissza, sosem provokáljuk az ellenfél szurkolóit, sírni pedig csak a győztesnek szabad.”