• Teljes a káosz, egymásnak ellentmondó nyilatkozatok, nyilvánvalóan ellenérdekű felek az amerikai kormányon belül.
• Erre világított rá, ami a 28 pontos béketerv kiszivárgása óta történt.
• Mi folyik az amerikai külpolitikában, és miért nincs egység?

A legújabb „Trump-béketerv” körüli zavaros kommunikáció minden eddiginél jobban megmutatta, mennyire nem lehet egységes amerikai külpolitikáról beszélni jelenleg. Az eredetileg 28 pontos terv kapásból az oroszok szája íze szerint íródott, de a megszületésében kulcsszerepet vállaló elnöki különmegbízott, Steve Witkoff előtte is rendkívül szívélyes kapcsolatot ápolt Vlagyimir Putyinnal, akárcsak Jared Kushner, Trump veje, aki hivatalosan nem tölti be semmilyen tisztséget, de az elnök egyik fő bizalmasa, és ő is részt vesz a tárgyalásokon. Miközben a világsajtó azt találgatta, hogy vajon mekkora szerepe volt Donald Trumpnak a 28 pont összeállításában, addig a külügyminisztere, Marco Rubio amerikai szenátorok körében kijelentette: „A tervezet nem az Egyesült Államok hivatalos politikája.”

Bár Rubio utána gyorsan korrigált és erősködött, hogy a békejavaslatot tényleg az Egyesült Államok készítette, Genfben ő vezette azt az amerikai tárgyaló delegációt, amely végül több ponton is figyelembe vette az ukrán fél álláspontját, és egy frissített és finomított béketervről állapodott meg Ukrajnával. Hogy a békejavaslattal mi lesz, az jó kérdés (a legtöbb komolyan vehető elemző szerint ugyanaz, mint az előzőkkel, hiszen Putyinnak nem érdeke a béke), ez a mostani viszont a korábbiaknál is jobban rávilágított a republikánusok megosztottságára, mely a leglátványosabban a külpolitikában mutatkozik meg.

Maradtak még felnőttek a szobában

A 28 pontos béketerv november 19-én szivárgott ki, és ugyan hivatalosan amerikai és orosz tisztviselők együttesen dolgozták ki, inkább tűnt orosz kívánságlistának, nem is beszélve Witkoff később törölt tweetjéről, mely vélhetően arra utalt, orosz tárgyalópartnere, Kirill Dimitrijev szivárogtatta ki a tervet. Bár az amerikai vezetés eleinte nagyon elszántnak tűnt, és minden jel szerint bele akarta zsarolni a korrupciós botrány által meggyengített ukrán vezetést a terv feltétel nélküli elfogadásába, ahogy teltek a napok, úgy puhult az amerikai álláspont. Trump pár nappal később már visszakozott az eredetileg megszabott csütörtöki határidőtől, és arról beszélt, a 28 pont nem a végső ajánlatuk, míg a genfi tárgyalások után ebből már csak 19 pont maradt. Ezzel pedig már Zelenszkij is elégedettnek tűnt, míg az oroszok jóval kevésbé, de Witkoff újabb moszkvai útja majd ismét átbillentheti a mérleg nyelvét Putyin javára.

Feltűnő volt azonban, hogy az amerikai diplomácia mennyire egymással ellentétes jelzéseket adott: míg Witkoff, Kushner vagy a Kijevbe látogató hadseregminiszter (nem összekeverendő a védelmi miniszterrel), Dan Driscoll egyaránt az oroszoknak kedvező feltételek elfogadását próbálta elősegíteni, addig azok a tárgyalások, melyeket Rubio irányított, az ukrán álláspontnak megfelelően módosították a terveket.

Ha pedig eggyel hátrébb lépve megnézzük, milyen lépéseket tett a Trump-kormányzat egész évben az orosz-ukrán háború lezárására, ugyanezt a kettősséget tapasztalhattuk. Ezt persze indokolhatja Trump hírhedt befolyásolhatósága is, hiszen egész máshogy nyilatkozik azután, ha Zelenszkijjel vagy az európai vezetőkkel tárgyalt, mint a Putyinnal folytatott telefonbeszélgetések után. Fehér Ház-i források szerint azonban ez a kettősség jóval többről szól, mint Trump rigolyái.