• Az amerikai külügyminiszter idei beszédét sokan megkönnyebbülten fogadták Münchenben.
• De jobban megnézve nem volt sokkal megnyugtatóbb Vance tavalyi keménykedésénél.
• A nyílt szakítás egyik félnek se érdeke, de ha maradunk a párkapcsolati hasonlatnál, akkor most indult meg a tárgyalás a felek között a transzatlanti válás feltételeiről.

Bár már egy év eltelt JD Vance emlékezetes müncheni beszéde óta, az amerikai alelnök tavalyi felszólalása rányomta a bélyegét az idei konferenciára is. Az idei MSC egyik fő beszédtémája is egyértelműen a transzatlanti kapcsolat volt: törésről van-e szó, vagy csak az Amerika és Európa közötti kapcsolat átalakulásáról, és ezért nem véletlen, hogy az egész rendezvény legjobban várt és legtöbbet vitatott eseménye az amerikai külügyminiszter beszéde volt.

Marco Rubio szombati beszédéről többféle értelmezés is olvasható: egyesek szerint Vance konfrontatív kijelentéseihez képest Rubio békejobbot nyújtott az európaiaknak, és kiállt a transzatlanti viszony fontossága mellett, mások viszont pont, hogy arrogáns gyarmatosító attitűdről beszélnek, szerintük a külügyminiszter szimplán csak udvariasabb csomagolással mondta el nagyjából ugyanazokat a trumpista kliséket, amiket Vance tavaly.

Ez a két politikus egyébként is meghatározza az amerikai külpolitikát: Vance nyíltan ellenséges az Európai Unióval, egyáltalán nem viseli a szívén Ukrajna sorsát sem, a külügyminiszter viszont közelebb áll a hagyományos, régi vágású republikánus elit külpolitikai alapállásához. És az első reakciók alapján akár még úgy is tűnhetett, Rubio sikeresen oszlatta el az európai politikusok aggodalmait: a külügyminiszter szavait hangos ováció fogadta, amikor arról beszélt, Amerikának nem célja a transzatlanti korszaknak véget vetni, és országáról pedig mint „Európa gyermekéről beszélt”.

Mélyen törődünk a ti jövőtökkel és a miénkkel egyaránt, és ha néha nem értünk egyet, az abból a mély aggodalomból fakad, amit egy olyan Európával szemben érzünk, amelyhez nem csupán gazdaságilag, nem csupán katonailag vagyunk kötve, hanem lelkileg és kulturálisan is

– mondta többek között a külügyminiszter, nagy tetszést aratva.

Ám miután Rubio levonult a pódiumról, már egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű a beszéde megítélése: „A résztvevők szerint az Egyesült Államok hangvétele megváltozott, de az a benyomás, hogy a Trump-kormány egy fehérebb és jobboldalibb Európát szeretne látni, nem változott” – szűrte le például a Politico európai politikusok reakcióit.

A későbbi elemzések pedig már egyértelműen arról szóltak, hogy Rubio udvariaskodott egy sort, hivatkozott Michelangelótól a Beatlesig egy sor kulturális alapvetésre (bár a franciáknak feltűnt, hogy egyetlen honfitársuk se került az olasz, brit és német nagyságok felsorolásába), a beszédében sokkal hangsúlyosabbak voltak az Európát tönkretevő tömeges migrációról szóló kijelentések, illetve a klímaváltozás elleni küzdelem vagy a jóléti állam bírálata.

A német visszhangot például elég jól illusztrálja az FDP EP-képviselője, Marie-Agnes Strack-Zimmermann, aki „mérgezett szerelmi vallomásnak” nevezte Rubio beszédét:

Ebben a beszédben semmi megnyugtató nem volt. Rubio ugyan más hangnemet ütött meg, mint az amerikai alelnök, JD Vance, de nem képviselt más tartalmat, és egy olyan világképet idézett meg, amely nem a miénk. A beszédet kísérő nagy tapsban megnyilvánuló kollektív megkönnyebbülés tévedés. A helytelen és naiv álló ovációk azt mutatják, hogy sokan azok közül, akiknek jobban kellene érteniük a helyzetet, még mindig nem fogták fel, milyen korszakhatárhoz érkezett Európa.

A Guardian pedig úgy fogalmazott: ha Vance tavalyi beszéde volt a transzatlanti szakítás kezdete, akkor most indult meg a vita a válás feltételeiről. A lap müncheni tudósítója azonban azt is megjegyezte, hogy bár a konferencia közönségében még mindig erős atlantista vonal lehet, hogy örült a nyílt szakítás elkerülésének, a résztvevők alaphangulata már jóval harciasabb volt, mint egy éve, amikor Vance kijelentései teljesen sokkolták őket. Az európai vezetők ugyan továbbra sem akarnak nyíltan szembehelyezkedni az USA-val, de már készséget mutatnak arra, hogy felszámolják az Amerikától való függőséget és tanuljanak a grönlandi konfliktus tapasztalataiból.

Feltűnt ez a konferencián jelen lévő amerikai demokrata politikusoknak is:

Úgy gondolom, hogy Európa ma egységesebbnek érzi magát, mint hosszú ideje bármikor. És talán ez az egyetlen érdeme Donald Trumpnak

– mondta például nagy tapsot kiváltva Gavin Newsom. De amikor a kaliforniai kormányzó arról is biztosítani próbálta a jelenlévőket, hogy Amerika és Európa eltávolodása csak átmeneti, hiszen 2029-től a demokraták visszaveszik a Fehér Házat, azt már kevesebben vették készpénznek. És több felszólaló is utalt rá, akárki is jön Trump után, Európa nem mehet újra szabadságra a világtörténelemből.

A beszédnek továbbá van egy olyan kontextusa is, hogy Rubio nem hivatalosan már elindította a saját elnökjelölti kampányát. Ruth Deyermond, a King’s College kutatója szerint Rubiónak nincs nagy játéktere külügyminiszterként, nem mondhat ellent Trumpnak, éppen ezért igazából túlértékelik a müncheni beszéd jelentőségét, mivel ez néhány udvarias frázison túl semmit sem mond az amerikai külpolitika valós irányáról:

Rubiónak személyes érdeke, hogy (legalább viszonylag) barátságos dolgokat mondjon Európáról; a Trump-kormányzatnak pedig erős érdeke, hogy Európa ne reagáljon érdemben arra a törésre, amelyet a Fehér Ház idézett elő. Mindez azonban nem jelent valódi irányváltást az amerikai külpolitikában

– összegezte a beszédet.

De talán még beszédesebb az a tény, hogy Rubio – aki egyébként szinte egyáltalán nem is beszélt az ukrajnai háborúról – a beszéde után elutazott Münchenből, hogy abba a két EU-tagállamba látogasson, amely kifejezetten szimpatizál a putyini Oroszországgal: „Marco Rubio békülékeny hangnemben beszél, de aztán Magyarországra és Szlovákiába utazik. Ez mégis milyen üzenetet hordoz?” – idéz a Politico egy névtelenül nyilatkozó EP-képviselőt. Lehet, hogy ez többet mond a teljes beszédnél, de az elmúlt egy év talán arra is megtanította az európai vezetőket, hogy ne beszédek alapján ítéljék meg az Egyesült Államok szándékait.