Úgy tűnik, Európa jövője megunhatatlan téma a Globsec konferencián. A második nap reggelén Újrarajzolt hatalom: hol áll Európa? címmel rendeztek beszélgetést, ahol Ivan Krasztev politológus, Mujtaba Rahman, az Eurasia Group ügyvezető igazgatója és Michael Barnier francia parlamenti képviselő (ex-miniszterelnök, ex-Brexit főtárgyaló) beszélgettek leginkább arról, mennyire érdemes az „Európa” és a „hatalom” szavakat egy mondatban említeni.

Ha már állandóan ennyi szó van arról, hogy Európa hatalomnak tekinthető-e (és ha igen, miért nem), érdemes arról beszélni, hogy maguk az európaiak hogyan viszonyulnak a hatalomhoz. Tudják egyáltalán, mi az? Akarják egyáltalán? - indította a beszélgetést a politicós moderátor, Nicolas Vinocur. Ivan Krasztev politikatudós felhívta a figyelmet arra, hogy ezt a kérdést akkor nem teszi fel az ember, ha van hatalma, csak akkor, amikor már elvesztettük. (Ebből mindenki levonhatja a következtetést arról, mi Krasztev véleménye az európai hatalom meglétéről.) Krasztev szerint a hatalom azt is jelenti, hogy a problémáidat (és azok megoldását) másokra testálod át. Európa erre jelenleg nem képes, ezért más nemzetközi szereplőkhöz képest aszimmetrikus helyzetben van.Észben kell tartani, hogy mások nem úgy tekintenek az európaiakra, ahogy ők akár magukra, akár a hatalom kérdésére tekintenek. A világ többi része egész egyszerűen másként látja a nemzetközi környezetet, mint mi: Dél-Koreán és Európán kívül a felmérések alapján mindenki azt gondolja, hogy Trump elnöksége jobb lesz a világnak, a békének, vagy a saját országának. Trump elnöksége következtében a Kínáról alkotott kép is megváltozott: Európában minden ország úgy gondolja, hogy a következő évtizedben jobbak lesznek a kapcsolatai Kínával. Sőt, még az indiai megkérdezettek véleménye is ez a kérdésben, pedig Kína és India kapcsolatait történelmileg jóval sötétebb események árnyékolják be, mint az európai-kínai kapcsolatot.

Ha már az EU „hatalmáról” volt szó, érdemes számba venni azt a nyomásgyakorló képességet, amivel az EU igen is rendelkezik, és erről innovatív módon kell gondolkodni, egész egyszerűen azért, mert teljesen megváltozott a világ. Erről már Mujtaba Rahman geopolitikai elemző beszélt: az EU tagságra és a gazdasági vívmányokhoz való hozzáférésre érdemes lenne így tekinteni. Ukrajna tagsága fontos példa erre: egyszerre lehet ezzel Kijevet a szükséges reformok végrehajtására késztetni, és elrettenteni Putyint egy jövőbeli támadástól. Rahman szerint ez egyébként a legmélyebb biztonsági garancia, ami Ukrajna számára elérhető. Kína kapcsán is lehet ösztönzőként használni a közös piac különböző vívmányaihoz való hozzáférést, de még a britekkel való kapcsolatot is érdemes átgondolni, hiszen a 2016-ban kötettett Brexit-megállapodás az akkori nemzetközi környezetben teljesen valid alku volt, tíz évvel később már nehezebben értelmezhetőek ezek a keretek.

Az elmúlt évek átható változásairól beszélt Krasztev is, aki szerint 10 évvel ezelőtthöz képest nagyon fontos változás, hogy a centrista és mainstream pártok azóta szuverenistábbak lettek, a szélsőjobboldali euroszkeptikus pártok már nem akarnak kilépni az EU-ból, sem az eurozónából, az unión belül képzelik el magukat ők is. Az EU politikai túléléséhez új konszenzus kell, ebbe pedig a szélsőjobb egyes elemeit is bele kell venni. Valószínűleg az új valósághoz úgy tudunk csak hatékonyan alkalmazkodni, hogyha megváltoztatjuk a nyelvezetet is: az emlegetett szélsőjobb is hozzá fog szokni az új valósághoz, de a nyelvezethez nem. Ukrajna példáján érdemes ezt szemléltetni: azt a szélsőjobb pártok is hajlandóak elfogadni, hogy az európai kontinensnek szüksége van az ukrajnai katonai potenciálra saját maga megvédéséhez, de az EU csatlakozásról szóló diskurzust az eddigi keretek között (abban a formában, ahogy a többi tagállam csatlakozott) már nem nyelik le.

Érdekes gondolatokat fogalmazott meg Ukrajna kapcsán Mujtaba Rahman is, aki arra emlékeztetett, hogy nagy nyomás alatt az EU többször megmutatta, hogy képes életképes szakpolitikai megoldásokat kidolgozni záros határidőn belül, a görög államadósság-krízis kezelését és a covid utáni 750 milliárdos hitelcsomagot említette példaként. Ukrajna csatlakozásának kérdését szerinte a tagállamok nem tekintik sürgős, egzisztenciális kérdésnek,, inkább elhúzódó, alacsony intenzitású problémának látják, és ezeket jellemzően az EU nem oldja meg olyan hatékonysággal, mint az égető problémákat.