A Fidesz megkésett bosszúja elérte az általa meghagyott egyetlen nyomtatott ellenzéki napilapot, a Népszavát. Orbán mélyállama ott pusztít, ahol még tud. Így bánna el, „rúgásról rúgásra”, a Tisza új kormányával is, ha Magyar Péter nem szerzett volna kétharmadot.

Fájdalmasan igaztalan mondatokat írt le a Mészáros-féle Mediaworks újabb áldozatául esett Népszaváról az egyébként mindig szellemes Szily László a 444-ben. Hogy a Népszava a kormánymédia rövid pórázon tartott, álfüggetlen része volt. Hogy a lappal az Indexhez hasonlóan a kellőképpen nem tájékozott ellenzéki olvasókat próbálták befolyásolni. Hogy az Orbán család ügyei tiltott témák voltak a lap számára. Hogy a lapnak nem voltak hősei a civil szervezetek vagy a tanárok.

Elkerülendő a vádaskodást vagy éppenséggel a mentegetést: mindnyájan tudtuk, hogy a meghagyott napilapot a maffiaállam egyszerre fojtogatta és fenntartotta. A Népszava nem az egyetlen hibrid lény volt a NER alatt. De ez a függetlenséghiány az anyagiakra vonatkozott! A Népszava szerkesztése és újságírása nemhogy független szellemű, de ellenzéki is volt.

Kétségtelen viszont, hogy a halál csókját a print kiadás már a Népszabadság legyilkolása után megkapta. Rajta volt a a maffiafőnök bélyege, a NER felségjele: rettenetes kormányhirdetésekre kényszerült, hogy megőrizhesse ezt a magyar kulturális relikviát, meg hogy legyen egy kézbe vehető ellenzéki napilap is a többtucatnyi országos és megyei fideszes orgánum mellett.

A hirdetések ártalmánál is súlyosabb csapás volt, hogy Orbánék elvették a tulajdonosát, a hirdetéseit, a nyomdáját, és végül a postai terjesztést is. A lap mindezt bevállalta, cserébe a zizegő fílingért, hogy mi régivilág-beli lapot hajtogathassunk a reggeli kávé mellé.

Beteg kompromisszum volt, hiszen a kormányzati hirdetések „hatalmas kognitív disszonanciába” kerültek a lap becsületes tartalmával. Ráadásul az utolsó anyagi tőrdöfés éppen ezeknek a lélekmérgező hirdetéseknek a megvonása volt. És ezt a disszonanciát mi, az olvasók is bevállaltuk.

A társadalom kompromisszuma is volt ez, nemcsak a lapé. Amikor kézbe vettük a Népszavát, a rendszerre bosszankodva, de közönyösen lapoztuk át a propagandát toló reklámokat.

Megengedem: a Népszava kompromisszuma egy fokkal betegebb volt, mint a szellemi függetlenséget másféle árral, például elszigeteltséggel megváltó online ellenzéki orgánumoké. Azok kénytelenek voltak fizetőfal mögé vonulni és külföldi támogatásokat is elfogadni.

De hiszen még a belépődíjat szedő enyhébb alkunak is volt alternatívája. Ebben a tekintetben a Népszava jó példával is szolgált. Az online változata éppen a print kompromisszumának köszönhetően volt ingyenes, és ezzel benne volt a fizetőfal nélküli kicsiny, de büszke online csapatban, például a Válasz Online és a Klubrádió mellett. Most majd el kell döntenie, továbbmegy-e ezen az úton, kompromisszum nélkül.

A fizetőfal vagy más támogatás nélküliek talán a legnagyobb hősei voltak a NER elleni függetlenségi küzdelemnek, mert azt kérték a fogyasztóiktól, hogy az önkéntes befizetéseikkel mindenki számára tegyék elérhetővé a terméküket. A fenntartójuk és az olvasójuk ne a fizetőképes osztály, hanem a szolidáris társadalom legyen.

Én örültem, hogy írhatok az élvezetes jobbközép liberális 444-be is, meg a szociáldemokrata Népszavába is. A printnek köszönhetően itt több volt a long-format lehetőség. Sokan idézték más sajtóban is azt a cikkemet, amit a Fidesz új és új titkosrendőrségeiről írtam (Hol vagy, Végvári őrnagy?). Talán segített elindítani a 2026-hoz vezető érlelődést az a 2019-es interjúm, amelyben arra hívtam fel a figyelmet, hogy megszületett az ellenzéki választó, és immár új magatartást követel meg az ellenzéktől.

A Népszava most az online túlélésért küzd, mi mindnyájan pedig küzdjünk a visszanyert sajtószabadság méltó megéléséért. Függetlenek, ne egymást vádoljátok, hanem a szabadságunk igazi megrablóit! A tanulságok feljegyezhetők anélkül is, hogy bűnbakokat szemelnénk ki a sohasem bűntelen áldozatok közül.