Az esti napsütésben negyven perce autózunk anélkül, hogy az út akár csak egy kicsit is elkanyarodott volna. Erdőt fotózni indultunk el a semmi közepén található, amúgy zárva lévő szállásunkról, aminek a kulcsát néhány órával korábban a helyi kocsmában vettük fel. Néma csönd, az út mindkét oldalán végtelen erdők, rajtunk kívül egyik irányban sem jár autó, rénszarvas sem csámborog az útszélen. Világvége utáni utolsó túlélőkként száguldunk a semmibe a vonalzószerűen egyenes úton. Csak az első kanyarig menjünk el, gondoljuk, hátha ott kiderül, maradt-e még bármi a civilizációból, vagy tényleg mi vagyunk az apokalipszis utolsó túlélői.

Tipikus élmény a júniusi eleji Lappföldön, aminek az orosz határ mentén elterülő keleti részén riportozunk. Ilyenkor nincs hideg, igaz, a nap se megy le. Az északi sarkkör fölött nyáron hetekig nem nyugszik le teljesen, a naplemente inkább csak hosszú alkonyatba fordul át, majd néhány órával később újra világosodni kezd. Az éjszaka közepe is maximum egy álmos-borongós vasárnap délelőttre hasonlít.

A soha le nem nyugvó nap a szervezetet is meg tudja gyötörni, a sötétség hiánya miatt könnyen elveszíti az ember az időérzékét, a fáradtság is csak később üt be. Ennek biológiai oka is van: a nap 24 órájában szemünkbe jutó fény gátolja a melatonin, az alvás-ébrenlét ciklusát szabályozó hormon termelődését, ezért a szervezet nem érzi, hogy pihennie kell. Szélsőséges esetben egészen addig, amíg a végkimerülés szélére nem jut.

És tényleg: az egyik (most már nem különösebben titkos) tehetségem az, hogy bárhol és bármikor képes vagyok aludni, nincs szükségem se csöndre, se sötétre, de itt még nekem is koncentrálnom kell. Ha nem sötétítem be a szobámat azonnal, amint belépek az ajtaján, azt érzem, nap közepe van, pezseg bennem az energia.

Télen pedig mindennek épp az ellenkezője történik itt: decemberben és januárban akár heteken át nem emelkedik a horizont fölé a nap. Nem lesz teljes sötétség – néhány órára derengő kékes szürkület borítja a tájat –, de a nappalok hossza néhány órában mérhető.

A Télapó nyáron is keményen dolgozik

Persze nem rögtön a végtelen tundra fogadott minket a repülőteret elhagyva, ahol már a csomagfelvevőnél szembejött a télapós giccs, a bőröndöket szállító szalagok ajándékokkal roskadásig megpakolt szánok és rénszarvasok körül tekeregtek.

Bár Kelet-Lappföldön autókázva tényleg könnyű azt érezni, hogy itt a természet az úr, a fogyasztói társadalom elől nem menekülünk. Szerencsére a bizarr őrületet még az elején letudjuk, amikor nagyokat pislogva végigjárjuk a Rovaniemi melletti Télapó-univerzumot, amely a turisták élményeinek kimaxolása puszta véletlen folytán pont a sarkkörnél terül el. Nyáron nincs nagy tömeg, így még szembetűnőbb a közönség vegyessége.

A júniusi napsütésben a sarkkört jelző oszlopok mellett ázsiai srác forgat újra és újra táncolós TikTok-videót, német nyugdíjasok fotózzák egymást a vonal fölött ide-oda ugrálva, kicsit arrébb már flexelik a téli főszezonra a giccs mézeskalács házak giccs mézeskalács falait, ahol minden bizonnyal komolyabb vagyonért lehet majd eltölteni egy éjszakát. Az egyébként lenyűgöző díszletekkel berendezett házakban (igen, többesszámban!) pedig magával a Télapóval lehet fotózkodni, aki, úgy tűnik, a rénszarvasokkal ellentében nincs szabadságon, persze a közös kép vele nem olcsó.

Szerencsére most nincs sor, csak egy kisfiú hangját halljuk a bezárt ajtó mögül, de hamar sorra kerülünk. Fülig szalad a szám, amikor megdöbbenve tudatosítom magamban, hogy a Télapó tényleg választ vár két tökéletesen felnőtt embertől (tőlünk) arra a kérdésre, hogy honnan jöttünk és mi járatban vagyunk. Néhány másodperc múlva pedig már arról mesél, hogy nemcsak Budapesten járt, hanem a Balatonon is.