1956 előzményei: a vas és acél országát ígérve forgatta fel a kommunista párt a magyar társadalmat

• 1956. október 23-a és november 4-e között a magyar társadalom nagy tömegei azt élték meg: ők maguk formálják a jövőt, beleszólhatnak abba, hogyan alakulnak a dolgok az országban. A történelem nem az emberek feje fölött, hanem általuk és velük formálódott.
• A forradalom és szabadságharc sorsát végül nagyhatalmi érdekek döntötték el: a szovjet katonai beavatkozással szemben az ország nem rendelkezett elegendő erővel ahhoz, hogy megvédje a kivívott szabadságát. Legyőzték őket, de ez a tény nem teszi semmissé azt a tapasztalatot, hogy az emberek cselekvő szereplőivé váltak saját történelmüknek.
• Az ELTE történelemprofesszorának október 23-ig megjelenő háromrészes cikksorozata most nem a nagypolitika, hanem a társadalom mindennapi tapasztalatai felől közelít: mi vezetett a 70 évvel ezelőtti forradalom kirobbanásához.
• Mit tapasztaltak emberek milliói 1956. október 23-át megelőző években: mit ért a munkájuk, mennyi maradt a fizetésükből, mit ettek, rendelkezhettek-e a tulajdonukkal, továbbtanulhatott-e a gyerekük, hogyan kategorizálta őket a hatalom, mit mondhattak ki a munkahelyükön és otthon a négy fal között – és mi történt, ha nemet mondtak valamire, amit a tévedhetetlen, bölcs vezér, Rákosi Mátyás helyesnek tartott?
• Az első rész arról szól, hogy a kommunista párt miként tervezte meg az ország jövőjét.
• A társadalomtörténeti sorozatunk szerzője dr. Varga Zsuzsanna történész, az MTA doktora, az ELTE BTK tanszékvezető egyetemi tanára.

Akár 1990 előtt, akár azután tanultunk a Rákosi-rendszer történetéről, nem úszhattuk meg, hogy bemagoljunk néhány alapdátumot, köztük 1950. január 2-át, az első ötéves terv indulásának napját. Ez persze aligha maradt meg sokáig az emlékezetünkben. Ami viszont talán igen, az Sztálinváros, az acélkohók, a sztahanovisták és a nagy ígéret: Magyarország rövid időn belül a „vas és acél országává”, azaz modern ipari országgá válik. A hivatalos indoklás úgy szólt, hogy ez fogja dinamizálni az összes többi ágazat – a könnyűipar, a mezőgazdaság és a közlekedés – teljesítményét is.

A hatalom nemcsak gazdasági, hanem társadalmi modernizációt is ígért: közel félmillió új munkahelyet az iparban, 180 ezer új lakást, több kórházi ágyat, rendelőintézeteket és falusi orvosi rendelőket. Új iskolák és pedagógusállások létesítését, az egyetemi hallgatók számának növelését tervezték, és azt, hogy ne maradjon közlekedési kapcsolat nélkül egyetlen község sem. Az ígéretek a mindennapi élet apróbb dolgaira is kiterjedtek: több olcsó ruházati cikket, fizetett szabadságot és közel 200 ezerrel több gyermek és dolgozó üdültetését ígérték. Sőt, minden faluba el akarták juttatni a mozit is. Ezek az ígéretek jelmondatokba sűrítve, rímekbe szedve az államosított média révén árasztották el az egész országot.

Ezzel az ígéretcsomaggal olyan nagy létszámú társadalmi csoportokat sikerült megszólítani, amelyek tagjai 1945 előtt kiszolgáltatottságban, nélkülözéssel éltek.

A legkiszolgáltatottabbak

A munkanélküliség nagy megpróbáltatás volt a két világháború közötti korszakban, különösen azért, mert ekkor még nem épült ki állami, kötelező munkanélküliségi biztosítás. A cselédeket kínáló emberpiac viszont számos településen létezett Miskolctól Hódmezővásárhelyig. Sokat elárul az is, hogy a dunántúli uradalmakban azt a napot, amikor a munkaadó meghosszabbította vagy felmondta a cselédek éves szerződését, a gatyaremegtetés napjaként emlegették.

A ma élő legidősebb generációnak is inkább csak hallomásból lehetnek ismerősek ezek a jelenségek, arról viszont sokuknak lehet személyes tapasztalata, mit jelentett úgy felnőni, hogy a mindennapi étkezésük kenyér alapú volt. A reggelijük lehetett zsíros kenyér, szerencsésebb esetben tejfölös és/vagy cukros kenyér. Ebédnél a bablevesnek, krumplilevesnek is velejárója volt egy-egy szelet kenyér, és nem illett panaszkodni akkor sem, ha a vacsora is egy szelet kenyér volt. Így őszi időszakban, egy fürt szőlővel kiegészítve, komplett vacsorának számított. Akinek napról napra, hétről hétre a kenyér volt a fő eledele, az persze nem éhezett, de egy gyermek testi-szellemi fejlődéséhez sok egyébre, például rendszeres fehérje-bevitelre is szükség lett volna. Ez a generáció arra is emlékszik még, hogy sokuknak a szülei úgy végeztek nehéz fizikai munkát, hogy a kenyér mellé nem jutott más, mint szalonna.

Ezt a fajta mélyszegénységet az ipari munkásság nagy tömegei mellett megtapasztalták a mezőgazdasági napszámosok, summások, cselédek és törpebirtokosok is. Ezek a rétegek a két világháború közötti társadalomban a legnagyobb létszámú csoportok voltak. A Magyar Kommunista Párt, későbbi nevén a Magyar Dolgozók Pártja így fordult hozzájuk: mostantól ti vagytok a legfontosabbak. Rátok építjük az új Magyarországot.

Képzeljük magunkat egy olyan ember helyébe, akinek egész addigi életében mások parancsait kellett teljesítenie. Napról-napra élt, s a gyerekeit amint lehetett dolgozni küldte, továbbtanulás helyett. Azt tapasztalta, hogy a feje fölött dőlnek el a dolgok, a politika pedig továbbra is az urak huncutsága. Nemigen gondolhatta másképp az, akinek, ha volt is választójoga, de csak nyíltan szavazhatott: a csendőr ott állt az asztal mellett, miközben a választó kitöltötte a szavazólapját.

A kommunista párt a második világháború utáni években ezeket a rétegeket nemcsak megszólította, hanem sokakat közülük vezető pozícióba is emelt. Így kerültek kétkezi munkások az államosított gyárak igazgatói székébe. Amikor 1950-ben szovjet mintára átalakították a közigazgatást, szintén az alsóbb rétegekből választottak vezetőket. Az ilyen háttérből érkezők közül sokakat magával ragadott a hatalom varázsa, de azt is tudjuk, hogy voltak, akik jó szándékkal vállalták a megbízást, és aztán lelkileg belerokkantak, amikor szembesültek azzal, milyen feladatokat vár el tőlük a párt.

A kommunista párt a társadalom egész addigi struktúráját meg akarta változtatni a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának jelszavával. Nem számított többé sem a vagyon, sem a korábban megszerzett iskolai végzettség, a születési előjogokról nem is beszélve. A szocialista embertípus fő ismérve az lett, hogy már nem köti őt a magántulajdon visszahúzó ereje, nem magának kapar, mert tudja, hogy róla gondoskodni fog a párt. Ezután életét már úgy éli, hogy munkájával a közösséget szolgálja, és kész egyéni érdekeit a párt által meghatározott, közös céloknak alárendelni.

Munka alapú társadalom épült

Munka alapú társadalmat akart tehát felépíteni a párt, ahol a legnagyobb értékkel a fizikai munka bírt. Ezt az Alkotmány is rögzítette. Az új társadalmi piramis csúcsára így az ipari munkásság – ahogy akkor nevezték: a munkásosztály – került. A magántulajdonhoz való ragaszkodás, az egyéni gyarapodás vágya a hivatalos ideológiával szöges ellentétben állt. Ahogy a vallásos világnézet is.

A kommunista párt számára mindazok, akik ipari műhellyel, üzlettel, vagy termőfölddel rendelkeztek egyre zavaróbbá váltak, hiszen magántulajdonosként nem voltak beilleszthetők ebbe az új társadalomba. Az ipar és kereskedelem szférájában az ötéves terv indulásakor már az állam volt a legfőbb munkadó, ami lehetővé tette, hogy a tőle függő munkavállalókat alattvalóként kezelhesse.

A mezőgazdaság azonban teljesen más képet mutatott. Itt élt a magyar társadalom legnagyobb létszámú magántulajdonos csoportja: a 9,2 milliós Magyarországon 1 millió 660 ezer egyéni gazda művelte földjét, többnyire a családtagjaival együtt. A parasztság megtöréséhez Rákosiék a Szovjetunióban bevált recept szerint fogtak hozzá. Akinek vannak paraszti felmenői, az tudja, hogy falun a társadalmi ranglétra mindig a birtokolt föld nagyságához kapcsolódott. Annak volt a legnagyobb presztízse, aki a legtöbb földdel rendelkezett.

Dolgozó parasztok vs kulákok

A párt éppen ezért a falusi társadalom másik pólusán találta meg a szövetségeseit, a nincstelen agrárproletárok és a törpebirtokosok között. Őket dolgozó parasztoknak nevezte, megkülönböztetve a kizsákmányolónak tekintett gazdag parasztságtól.

A legszegényebbek és leggazdagabbak közti igen nagylétszámú, köztes réteget, ahogy akkor nevezték, a középparasztságot, a magántulajdonhoz való ragaszkodása miatt, bizalmatlanul kezelte a párt, habár a megnyerésükre még látott esélyt. Egyértelmű ellenségként viszont a legmódosabb, legtöbb földet birtokló csoportra tekintett. A falusi osztályharc Szovjetunióban kidolgozott forgatókönyvét átvéve, a kulák szóval bélyegezte meg őket.

A szó ismeretlenségét jól példázza az egyik interjúalanyomtól hallott történet: ő az 1950-es évek elején járt általános iskolába. A barátjával együtt az osztály legjobb tanulói voltak és egyik nap a tanítójuk átültette őket arra a helyre, amelyet kulákpadnak nevezett. Ők ennek igen megörültek, azt hitték, a jó eredményeik miatt kerültek ide. Hazaérve örömmel újságolta a nap eseményét édesapjának. Tőle tudta meg, hogy amit dicsőségpadnak gondolt, az valójában szégyenpad.

Kategóriákba szorított társadalom

Az egykori kisfiú tapasztalata az általánosabb hatalmi technikára is rámutat. Az, hogy a hatalom kit milyen társadalmi kategóriába sorolt, nemcsak az adott ember helyét jelölte ki az új társadalomban, hanem a gyerekei jövőjét is befolyásolta. Az osztálynaplóba bekerülő speciális bejegyzések – a nagy K, ami azt jelentette, hogy kulák, vagy az X, ami pedig ami az osztályidegen származásra utalt – azt a célt szolgálták, hogy a származási kategóriákat figyelembe vegyék a továbbtanulásnál. Ez a rendszer az egyik gyerek előtt a származása miatt ajtókat zárt be, a másik előtt éppen a munkás- és szegényparaszti családi háttér miatt nyitotta meg őket. A hatalomnak ugyanis új, haladó gondolkodásúnak nevezett értelmiségre volt szüksége, amelyet a szövetségesének tekintett munkás és szegényparaszti rétegek soraiból akart kiemelni. E társadalmi rétegek gyermekeinek 1945 előtt alig nyílt esélye a továbbtanulásra. A Rákosi-rendszer viszont őket részesítette előnyben a továbbtanulásnál. Közülük sokan tehetségüknek és szorgalmuknak köszönhetően sikeresen végezték el tanulmányaikat, és később jelentős szakmai pályát futottak be. Csakhogy az ő felemelkedésükhöz nem lett volna szükség arra, hogy más fiatalok előtt ugyancsak a származásuk miatt bezárják nemcsak az egyetemek, hanem már a gimnáziumok kapuit is.

A kategóriák azonban nem maradtak meg az iskolai osztálynaplókban: bekerültek a hivatalok személyi nyilvántartásaiba is. Beköltöztek a hétköznapi nyelvbe is. Az emberekből egyszer csak „dolgozó parasztok”, „ingadozó középparasztok”, „kulákok”, „munkáskáderek”, „haladó értelmiségiek” vagy „osztályidegenek” lettek. Így beszélt róluk a párt, az újság, a rádió és a filmhíradó. Az emberek is kénytelenek voltak megtanulni, hol a helyük az új szocialista társadalomban, s a hivatalos ügyintézés során ezekkel a szavakkal kezdték meghatározni, kik is ők maguk.

A korabeli filmhíradók különösen jól visszaadják ennek a világnak a nyelvét. A Rákosi-rendszerben nagyon jellemző volt, hogy vagy a munka hőseiről, a sztahanovistákról szóltak ezek a tudósítások, vagy azokról, akik még mindig nem értették meg az idők szavát és akadályozták a szocializmus építésének kibontakozását.

Hallgassuk meg először azt, hogyan beszél a filmhíradó az ország legjobb esztergályosáról, majd egy olyan parasztról, akit kuláknak nevez. Néhány perc is elég ahhoz, hogy megelevenedjen előttünk a szocialista Magyarország új társadalmi térképe, az így-úgy felcímkézett csoportokkal. Ahogy keményedett a diktatúra, úgy lett egyre nagyobb jelentősége annak, hogy kit milyen kategóriába sorolt a hatalom.

Címlapkép: Fortepan/Sattler Katalin - A Dunai Vasmű igazgatósági épülete 1953.