„Már nem mosolygok annyit, mint korábban”

A fentieket Rodina mondja, a 29. „Achilles” Önálló Drónezred 39 éves drónoperátora, amikor egy Harkiv környéki gyakorlótéren találkozunk. Korábban másként hívták, de a hadseregnél senki nem a saját nevét használja, hívónévre váltanak felszereléskor, így lett belőle Rodina. Hívóneve ukránul azt jelenti, Anyaföld. Ő egyike azoknak a katonanőknek, akik harctéri cselekményekben is részt vesznek.A nagyléptékű háború megindítása előtt körülbelül 30.000 nő szolgált az ukrán fegyveres erőknél, számuk mára meghaladta a 70.000-et. Közülük több mint 20.000-en Rodinához hasonlóan harcoló pozíciót töltenek be, egy negyedük pedig közvetlenül az első vonalban harcol. Ők nőként nem hadkötelesek, maguk döntöttek úgy, csatlakoznak a hadsereghez, akkor is, ha többüket első körben elutasították.Rodina Szumi régióból származik, korábbi lakhelyét, Ohtirkát az oroszok az invázió második napján elfoglalták. Még aznap jelentkezett a seregbe, egy évet volt a felderítőknél, két éve pedig az „Achillesnél" szolgál. Korábban egy shawarmázója volt, épp nyitott volna egy másodikat, amikor megindultak az orosz csapatok Ukrajna ellen. Nem akarja, hogy olyanoké legyen a hazája, akik csak úgy el akarják venni az otthonát és akiknek az a föld nem jelent semmit. Azt mondja, a háború után újranyitja az üzleteket. A fia most 18 éves, őt Rodina az anyjához költöztette, Szumi városába. Miközben a drónra felpakolandó (ál-)robbanóanyaggal a kezében arról magyaráz, milyen ritkán tudnak találkozni, érezhető, mennyire elnehezül a szíve. A fia 15 éves volt, amikor az anyja önként belépett a hadseregbe. Régen elvált a gyerek apjától, aki a kurszki ellentámadásban vesztette életét. A fia is szeretne bevonulni, de hiába Rodina amazon-szerű elszántsága, nem örülne, ha a gyereke is csatlakozna, túl veszélyes.

Rodina tudja és érzi, hogy a háború mennyire megváltoztatta. Azt mondja,csak néha vannak rémálmai, de már nem mosolyog annyit, mint korábban. Teste idegi reakciókkal is jelzi az átélt stresszt, időről-időre tikkel, de mi ebből nem észlelünk semmit. A munkájukban a legnehezebb a bajtársak elvesztése, ezt mindenkinek nehéz feldolgozni, úgy fogalmaz, talán nem is lehet. Amikor a legnagyobb sikerről kérdezzük, Rodina nem a sikeres csapásokat vagy az oroszok megállítását említi, hanem azt, amikor hozzá tudnak járulni valakinek a megmentéséhez.

Nőként – összes többi interjúalanyunkhoz hasonlóan – ő sem kapott megfelelő ellátmányt. Női szabású egyenruháját és a testét normálisan fedő védőfelszerelést saját maga veszi, a fizetése nagy részét erre költi.

Elsősorban nem azt érzi, hogy másként kezelik, mert nő, hanem azt, hogy jobban meg kellett dolgoznia ugyanazért a bizalomért, ami a férfi bajtársainak is jár. Mára viszont ő végzi az egyik legveszélyesebb munkát az egységből: ő szereli fel a robbanótölteteket az egység által kezelt drónra. A parancsnokai láthatóan büszkék rá, telefonjukon mutatnak néhány videót abból a több mint 100 sikeres csapásból, amiben Rodina is tevékeny részt vállalt, sőt. Miközben érezhető, hogy Rodina milyen fontos és elfogadott része az egységnek, kérdésemre mosolygós, de határozott választ kapok a parancsnokoktól: nem szeretnének több nőt az egységbe, egy elég.

Rodinát néhány hete nem küldik közvetlenül a harctérre, hiába rágja a parancsnokai fülét, hogy engedjék vissza, ott érzi magát igazán hasznosnak. Rájöttek, hogy olyan készségei vannak, amik az egységben senki másnak: nagyon jól tudja az újonnan besorozottakat kiképezni, a tudás megfelelő átadása pedig szó szerint az életet jelenti a fronton. Amikor náluk járunk, akkor is gyakorlatoznak, igaz, a nemrég besorozott „új fiúk” még a legkényelmetlenebb feladatokat kapják Rodinától. Nekünk adja az első interjúját, saját bevallása szerint az oroszoktól nem fél, de remeg a keze, amikor előttünk kellett felszerelnie a robbanóanyagot a drónra.

A Láthatatlan Zászlóalj