• Cikksorozatunk hatására lemondott az Osonó Színműhely vezetéséről Fazakas Mihály (művésznevén Fazakas Misi*). De tagadja, hogy szexuális visszaéléseket követett volna el, és jogi lépésekkel fenyegetőzik.
• A Kovászna megyei rendőrség nyomoz.
• Először pályázati partnerünk, az Átlátszó Erdély írt részletesen Fazakas kiskorúakkal szembeni határátlépéseiről, a volt tanítványaival és munkatársaival folytatott mintegy húsz interjú alapján.
• Aztán a 444 írt azokról a közegekről, amelyekben működött, és amelyek gyermekvédelmi szempontú fejlesztése Magyarországon is indokolt lenne: az iskolában és az ifjúsági táborokban.
• Ez a cikk a folytatás, és főként a színházi közegről szól: hogyan és milyen minták szerint működött az Osonó; másrészt hova jutott a magyar színházi élet a metoo óta.

Kinek volt jó érzése, amikor a macis jelenetet nézte? – kérdezi a közönséget Fazakas Misi rendező az Osonó Színházműhely előadása után. És kinek volt rossz érzése, kezeket fel! És kinek volt macija gyerekkorában? És kinek van most is? És ki az, aki lustaságból egyik válasznál sem tette fel a kezét? – kérdezi Fazakas. Nagy nevetés.

Így kezdődik a közönségtalálkozó az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadás után a Katona József Színház kistermében. (Frissítés: már a cikk elején hangsúlyozzuk, hogy a Katonában csak vendégszerepelt az Osonó, semmi egyéb köze nincs a színházhoz.) Előtte a társulatvezető elsztorizza, hogy az előadás 15 évvel ezelőtt készült az akkori színjátszós gyerekek saját élményeiből, és a méretes maci beszerzése nem ment könnyen, mert az erdélyi településen nem találtak játékmacit. „Igazi az akadt volna.”

Aztán ráakadtak egy kisfiúra, aki félt a saját macijától, ezért el tudták tőle kérni.

Elvileg a társulat beszélget ilyenkor a nézőkkel, de valójában Fazakas a középpont, ő irányítja, hozza helyzetbe, szólítja fel és kérdezi ki a közönséget és a színészeket. Nagyon ügyesen csinálja. Néha érződik ugyan a rutin, kihallatszik, hogy ezt a poént századszor süti el – és ez nem túlzás, hiszen én a 632. előadást láttam tavaly szeptemberben. De egyébként lazának és figyelmesnek tűnik, ironikus kiszólásai vannak, az a kéttucat ember, aki ott maradt a beszélgetésre, hamar feloldódik. A macis kérdésekkel már eleve a gyerekkori élmények megosztására ösztönzi a közönséget. Aztán tovább mélyíti a kapcsolatot, hogy Fazakas kérdés nélkül is megnyílik, és beszámol arról, neki miben segített az előadás: a szüleihez való viszony rendezésében, a transzgenerációs kérdések végiggondolásában, abban, hogy ne vigyen tovább bizonyos mintákat. Aztán nagyon megdicséri a közönséget, hogy mennyire intelligens módon voltunk jelen, és hogy a Katonában mindig különleges színvonalú a közönség. Be vagyunk vonódva, meg vagyunk dicsérve, bennfentesek vagyunk.

Az előadáson is azt éreztem, mintha a lényege a közönségtalálkozó felvezetése lenne. Csupa olyan durva helyzet, ami mindenkit érint, amivel be lehet vonni a nézőt egy beszélgetésbe. A középpontban gyerek és szülő, tanár és diák kapcsolatai, a magány és a generációs feszültségek. Egy 13 éves lány, akit megerőszakolnak. Egy fiú, akit megtagad az apja, amikor comingoutol. Mind elegek lennének egy előadáshoz, és még úgy is ügyeskedni kellene, hogy a nehéz témák agyon ne nyomják. De itt ezek egymásra vannak dobálva, nincs dramaturgiai építkezés, a különálló jelenetek mind egy-egy lélegzetelállítónak szánt csúcspont. Az előadásnak nincs íve és története, alig kapcsolódó, hatásvadász epizódok követik egymást. Ha egy középiskolai színjátszókörhöz mérem, akkor kiemelkedő színvonalú a rendezés és a színészi játék is, de a felnőtt mezőnyhöz nem érdemes viszonyítani.

Posztdramatikus dokumentarista színházi megnyilatkozás – ez az öndefiníciója az előadásnak, ami egyrészt szerethető kamaszos modorosság, másrészt azt jelzi, hogy az Osonó nem színházi produkciókat állít színpadra, hanem az alkotók személyes megmutatkozását. „Megérett bennünk a vágy, hogy megmérjük a minket körülvevő társadalom lázát, és erről beszéljünk a színház eszközeit felhasználva”, „saját magunk történeteit szőttük színházi eseménnyé, folyamatosan keresve a magunkkal, nézőinkkel és az Istennel való találkozás lehetőségét” – olvasható a színlapon.

Ez a nyelv, ez a problémavilág ugyanolyan kamaszos, ahogy az egész produkció, amely viszont kicsit lötyög a huszonéves, harmincas színészeken, kinőtték ők ezt már.

Ahhoz képest, hogy a személyesség és a dokumentarista megközelítés van kiemelve, azt már elkenik a beszélgetésben és a színlapon is, hogy ezeknek az előadóknak nagyrészt semmi közük az általuk eljátszott jelenetekhez. A főszereplő Mucha Oszkár, Fazakas legrégebbi alkotótársa valóban ott volt, amikor 15 évvel ezelőtt két táborban megírták a saját történeteik alapján az előadást. De az összes többi szereplő csak jóval később csatlakozott, ők megtanulták a mások által megírt szövegeket, és valószínűleg nem is tudják, hogy mi lett az eredeti alkotókkal. Hogy az egyikük, akinek legintimebb gyerekkori élményeivel világszerte turnézott az Osonó, 2017-ben arra utalt egy nyilvános posztban, hogy Fazakas szexuális visszaélést követett el vele szemben.

Erre Fazakas úgy reagált, hogy „egyrészt valótlan állításokat tartalmazott a poszt, másrészt újságírók reagáltak a bejegyzésre, miszerint a leírt történet nem kimondottan a szexuális visszaélés kategória”.

„A színház csak ürügy”

Ahogy az előző cikkemben, úgy most is kilépegetek a hagyományos újságírói szerepből, és kommentálom a cikket, amit éppen írok, illetve a saját, vitatható döntéseimet. Ha mindig ezt csinálnánk, az olvasók leszoknának a 444-ről, mert ez így túl körülményes, de néha talán érdemes átvilágítani a működésünket.

A címadást, például, mert ez olyan eszköz, ami nagy felelősséget rak a szerzőre, szerkesztőre. Sokáig biztos voltam benne, hogy ez lesz a cikkem címe: „A színház csak ürügy”. Ez egy idézet, ezzel ér véget az Osonó egyik önreklámja. Ezt bele is akartam linkelni ide, mert bár klasszikus imázsvideó, mégis bemutatja, milyen sok jó dologgal foglalkozik a társulat, illetve hogy mi az önképük. De az ügyvédünk és a cikk gyermekjogi konzulense, Gyurkó Szilvia is azt kérte, hogy ne szúrjam be és ne is linkeljem a videót, mert abban biztosan szerepelnek olyan kiskorúak, akik nem örülnének annak, hogy ilyen kontextusban kerülnek egy cikkbe.

A videóból is kiderül, hogy az Osonó, illetve az azt vezető „egyszemélyes intézmény”, vagyis Fazakas szerepfelfogásában ma már nem a művészeti nagyság áll a középpontban.

A cél az, hogy „a színház által személyes kapcsolatokat teremtsünk az emberek között”, és így érjék el a résztvevők „szellemi és lelki gazdagodását”.

Ennek része az egészséges életmód oktatása, a táplálkozási tanácsadás és elsősegély is. A színház csak eszköze, ürügye mindennek.

De a társulatvezető visszaéléseiről szóló cikk fölött ez már másként néz ki, ezért is szántam ezt címnek. Csakhogy egy ponton rájöttem, hogy az anyaggyűjtés végén se fogjuk tudni megmondani, hogy Fazakasnak az Osonó tényleg csak ürügy vagy eszköz volt-e a bizalmi kapcsolatok kiépítésére, majd az ezekkel való visszaélésre. Ezért lett az amúgy igen hatásos címből közcím, mert itt, a cikken belül már ott van mellette a kontextus, míg a címeket sokan úgy jegyzik meg, hogy bele sem kattintanak a cikkbe.

Miután kiderült