Olaszország több ezer éve a világ előtt jár politikai rendszerekben: a Római Birodalom köztársaságától és császárságától kezdve a pápai államok kereszténydemokráciáján át a fasizmusig sokszor a világot megrengető változások indultak innen. (Sőt, a fasizmus újabban több helyen ismét meghatározó ideológia lett, például Vlagyimir Putyin világában.)
A Foreign Policy most arról írt, hogy pár év távlatából már látszik, hogy Olaszország újra élen jár: Donald Trumpnak, Jair Bolsonarónak, Boris Johnsonnak és Orbán Viktornak is a majdnem 83 éves Silvio Berlusconi mutatta az utat. A volt olasz miniszterelnök ugyanis 1994 és 2011 között ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint azok az újpopulisták, akikre az utóbbi években csodálkozott rá a világ.
Már a miniszterelnöksége előtt áldozatként, mártírként jelenítette meg magát, amikor 1993 júliusában – részben a korrupciós ügyei miatt, kényszerűségből – beszállt a pártpolitikába, azt mondta, üldözik a bírók, és magát Jézushoz hasonlítva azt állította, hogy kirakatperek áldozata. „A történelem legüldözöttebb embere vagyok” – mondta, és minél többet támadták a korrupciós ügyeivel, annál népszerűbb lett.
Olaszországban az átlagnál jóval inkább érzi azt az egyszerű szavazó, hogy az adók fojtogatók, a bürokrácia a szétesés szélén áll, a szervezett bűnözés virágzik, az igazságszolgáltatás pedig tehetetlen. Így Berlusconi hiába szupergazdag médiamágnás, mivel folyton moralizáló támadások érték, el tudta hitetni az emberekkel, hogy egy közülük, aki alulról jött, és a rendszer el akarja taposni.
Berlusconi volt az első miniszterelnök, aki látványosan harcolt azok ellen a dolgok ellen, amik ellen például Orbánék már permanens forradalommal küzdenek: a bíróságok, a feminizmus, a multikulturalizmus, a kommunizmus és a politikai korrektség. Berlusconi rendszeresen harcolt nők ellen úgy, hogy rondának vagy hazafiatlannak nevezte őket, esetleg lenézően beszélt róluk, például amikor azt mondta, már csak a gyönyörű titkárnők miatt is érdemes befektetéseket vinni Olaszországba. A pártjával a vörös veszélyre hivatkozva szövetségre lépett a fasisztákkal, viccelt Obama „barnulásával”, és megalázóan beszélt a homoszexuálisokról.
Az 1990-es években a média falta Berlusconi improvizáltnak tűnt aranyköpéseit, de ma már tudjuk, hogy az ilyeneket jól kiszámítják a vezető politikusok. Berlusconi volt az első, aki megértette, hogy a mai demokráciákban nem – még az átlagnál elvileg sokkal vallásosabb Olaszországban sem – dominál a keresztény erkölcs, túlbecsülik a tisztességet és a feddhetetlenséget, a fiúöltözők világának stílusa több szavazatot garantál, mint a felvilágosodott érzékenység – írja a Foreign Policy.
Berlusconi rendszeresen sértegette a homoszexuálisokat és a kisebbségeket, amik erre támadni kezdték, és máris ezek áldozatának állította be magát. Azokból pedig, akik ilyenkor a jó modorra emlékeztették, a politikai korrektség elnyomó gépezetét alkotta meg, és az elnyomottak védelmezőiből egy elnyomó háttérhatalmat festett fel.
Az ő világában a buonisták (jók) hirtelen gonosztevők lettek, a spregiudicati (gátlástalanok) pedig bátor lázadókként tetszelegtek. (Ezt – a Berlusconi támogatását is élvező – Matteo Salvini belügyminiszter és pártja vitte tovább, erről is írtunk az A harc a gondolatainkért a nyelven keresztül zajlik című cikkünkben.)
Ahogyan Donald Trump, Rodrigo Duterte vagy Orbán Viktor, a milliárdos Berlusconi is az elitellenes látszatlázadás élére állt, pedig a bukott korrupt miniszterelnök, Bettino Craxi volt a tanú az esküvőjén. Azzal, hogy a hagyományos politikai pártokon kívülről érkezett, el tudta adni, hogy lázadó, pedig a lázadásnak pont az ellenkezőjét képviselte: a gazdagok privilégiumait kell védeni az igazságszolgáltatással szemben.
Ez a látszat-elitellenesség egyébként az összes európai szélsőjobboldali politikai erőre jellemző.
Berlusconinak mindez úgy sikerülhetett, hogy az igazságon túli világ hajnalán került hatalomra. A cikk szerint a szubjektív, szándékosan csapongó és izgalmasan durva, új médianyelv Olaszországban elsőként nyitott utat a gonzo politikának.
Az első olasz köztársaság idején, 1946 és 1992 között a spartizione uralkodott: minden politikai párt kapott egy szeletet az állami médiából, a RAI-ból, volt saját csatornájuk és voltak saját újságaik. Így az 1990-es évek közepére már senki sem számolt objektivitással, minden oldal a maga igazát harsogta, és az ellenséget támadta, és a tényalapú vitával szemben sokkal értékesebbé vált a nézők szemében, ha valaki képes volt ügyesen visszavágni a másiknak.
Egy ilyen közhangulatba robbant be Berlusconi a saját médiabirodalmával, a Mediasettel: nem számított, hogy igaza van-e vagy sem, csak hogy hangosabb-e a többieknél. Donald Trump és a Fox News, illetve Boris Johnsonék és a Telegraph csak az általa kitaposott úton haladtak tovább. (Az orbánista köz- és magán-médiabirodallom pedig mára minden előképet felülmúlt.)
A cikk írója, Tobias Jones sokáig gondolkodott azon, Berlusconi magazinjaiban miért nevezték „angol Pinocchiónak”, amikor annak járt utána, Berlusconi pontosan minek hazudott arról, hogy egy tinédzser lány, akivel lógott, Craxi sofőrjének lánya volt, vagy arról, hogy egy fiatalkorú lány, akivel legalábbis együtt bulizott, Hoszni Mubarak volt egyiptomi elnök rokona volt. Nem a konkrét ügyek miatt kellett őt hazugsággal vádolni, hanem azért, hogy minél jobban bevésődjön az emberek fejébe: bárki, aki az igazságot keresi, az álhírgyártó.
Berlusconi karaktere a leglátványosabban a nemzetközi porondon ütközött ki. Hozzá kötődik az – egyébként már Borisz Jelcin orosz elnökre is jellemző – ún. kukucsdiplomácia: a száraz, bürokratikus, diplomatikus találkozókat bohóckodással dobta fel, hogy megtörje a jeget, és könnyebben érjen el eredményeket. Orbánnal, Erodgannal és Putyinnal például így lettek hatalmas cimborák a nyilvánosság előtt, és emlékezetes maradt Mirek Topolanek cseh miniszterelnök esete is, akit egy évtizeddel ezelőtt meztelenül fotóztak le Berlusconi partiján.
De ez a világraszóló barátság mindig csak a felszín, a valóságban Berlusconi a szövetségeseit is úgy cserélgette, mint a feleségeit. Bár Olaszország geopolitikai és kulturális okokból is mindig több kapura játszott – elég csak arra gondolni, hogy mindkét világháborúban oldalt váltottak –, Berlusconi eddig nem látott változást hozott: az országát arra használta, hogy a saját személyes vagy üzleti ügyeit alakítsa. (Orbán ugyanezt ma még látványosabban intézi.) Trumphoz hasonlóan Berlusconi direkt hagyott üresen bizonyos posztokat, csak hogy a hatalmát növelje, 2002-ben például így töltötte be 10 hónapig a szándékosan betöltetetlen külügyminiszteri tisztséget.
Berlusconi egyszerre támadta az EU-t – folyamatosan az eurót okolva az országa gazdasági problémái miatt –, miközben a nála EU-ellenesebb populistáktól védte az uniót. Berlusconi most az Európai Parlament képviselője.
Berlusconi egyébként többször is azt állította, hogy a kedvenc könyve Rotterdami Erasmus A balgaság dicsérete című, szatirikus műve, és igyekezett mindig bölcs helyett spontánnak, impulzusvezéreltnek látszani. (Ezt mutatja be Paolo Sorrentino tavalyi, róla szóló filmje, a Silvio és a többiek is.)
Ennek pedig az lett az eredménye, hogy senki sem tudta, milyen ember valójában: piacpárti vagy protekcionista, egy forradalom vagy egy restauráció része, libertariánus vagy kriptofasiszta, bohóc vagy maffiózó? De negyed évszázaddal a hatalomra kerülése után is egyértelmű a lényeg: mindig neki kellett az események középpontjában lennie, hogy nagyobb hatással lehessen a folyamatokra, és hogy véletlenül se másokról legyen szó.
Trumpot, Johnsont vagy Orbánt a híveik a látszólagos őszinteségükért, egyszerűségükért és ellenkultúrájukért istenítik, Berlusconi pedig hasonló taktikával nyert meg három választást is a NER-nél sokkal demokratikusabb rendszerben. (via FP)
Timothy Snyder új könyvében alig van szó Magyarországról, mégis igen pontos leírása az itt épülő rendszernek. A szabadság felszámolása című kötet kortárs történetírás és riadt figyelmeztetés egyszerre.
A rendszerváltás óta nem volt olyan kritikus helyzet az igazságszolgáltatásban, mint ma. A 444 videója a legfontosabb szereplőkről és konfliktusokról, a magyar politika szándékairól, és a kormány mozgásterét korlátozó nemzetközi gazdasági érdekekről.
Médiatörténelem: asszony nyilvánosan így még nem küldte magát vissza a konyhába! Mit szólhat ehhez a lap tulajdonosa, Schmidt Mária?
Kb. erről szól az Alapjogokért Központ új, Központinfo című videója.
A magyar Országgyűlés elnökének a jelek szerint pihennie kéne, helyette Varsóban arról beszél, hogy Európában egyes politikai erők és a mögöttük álló erőcsoportok „ugyanolyan erőszakos népboldogító politikát kívánnak folytatni, immáron a totalitárius vonásokat mutató liberalizmus nevében”, mint annak idején a szocializmus építésének jegyében.
Orbán szerint amíg Európa véleménydiktatúrában él, addig nálunk szabadon ki lehet mondani a dolgokat. Pedig ha valaki nem megfelelően politikailag inkorrekt, arra sajnos hiénaként ugrik rá a PC-diktatúra médiája.
A Fidesz egyik legfontosabb fegyvere, hogy nemcsak azt határozzák meg, miről legyen szó Magyarországon, de azt is, milyen szavakat használjanak az emberek. Aki pedig a nyelvet irányítja, az üzenetet is irányítja, ez a nyelvpolitika alapelve. A cél a közgondolkodás egészének átalakítása.
A korrupciós vádakra férfiszoknyázással vágott vissza. De ez nem csak egyszerű odacsapás volt Vonának. Trump, Putyin és a többiek ugyanígy állítják saját szolgálatukba a suttyóhumort, hogy az elit csúcsáról lázadjanak az elit ellen.
A Corporate Europe Observatory megnézte, az erősödő bevándorlásellenes pártok mit mondanak, és közben hogyan segítik a nagy üzleteket, az erős külföldi szövetségeseiket vagy a leggazdagabb milliárdosokat. Pont a Fidesz az egyik legjobb példa a képmutatásra.
Trump és a brexit megmutatta, hogy többé nem okoz kárt, ha egy politikust hazugságon kapnak. Új világ kapujában vagyunk, ahol többé már a tényeink sem lesznek közösek.
Erre megy el a pénzed: 4 oldalnyi tömény kamu a kormányközeli médiából a legátlátszóbbaktól a legröhejesebbekig.
A miniszterelnök az illiberálist átnevezte keresztény szabadságnak, a jogállamiság felszámolását pedig egy világbirodalmi összeesküvés elleni küzdelemként ajánlotta a közönsége figyelmébe.
Il Cavaliere újra helyzetben.
Paolo Sorrentino filmje, a Silvio és a többiek kiváló szórakozás az egész családnak 18 év felett. Nők, drogok, Berlusconi, és olyan fajta politikai korrupció, amit legalább valaki élvezett.