A Fidesz által elüldözött/bezáratott/modellváltás útján hatékonyabbá szervezett oktatási intézmények búcsúztatásának lassan már stabil koreográfiája van Magyarországon.

Valamivel több mint két éve a CEU búcsúztatása a Nádor utcában egészen hasonlóan nézett ki, mint az SZFE bezáratott Ódry Színpadának búcsúja a Vas utcában vasárnap. Virágok, mécsesek, szomorúan maguk elé néző emberek, akik egymás között beszélgetve elevenítik fel azt, hogy nemrég még több tízezres diáktüntetések voltak ott, ahol most csend van. A járványhelyzet és a gyülekezési tilalom miatt vasárnap az SZFE hallgatói még eseményt sem szerveztek nyilvánosan, csak körbejárt a hír arról, hogy aki szeretne megemlékezni, vigyen virágot és mécsest. Beszédek, éneklés és hasonlók sem voltak már.

Az SZFE Vas utcai épülete volt az Orbán-korszak leglátványosabb egyetemi ellenállásának helyszíne. Ezt az épületet foglalták el a „modellváltás” ellen tiltakozó diákok, innen indult a szalagos szimbólum, itt szerveztek egy sor megmozdulást. Itt történt meg az, ami példátlan a Fidesz-rendszer tízéves történetében: amikor a tiltakozó hallgatók egyszerűen nem engedték be az épületbe Szarka Gábor kancellárt.

Sokféle intézménybe ért már el a Fidesz keze az elmúlt években, de olyat még nem láttunk, hogy egy közösség azt mondja a nyakára ültetett politikai komisszárnak: márpedig ide nem jön be.

Ez az ellenállás új minősége volt.

Mellébeszélés nélküli, éppen olyan, amire egy félautokratikus rendszerben szükség van. Ezt éppen az tette lehetővé, hogy az SZFE-sek közösségként viselkedtek. Ennek pedig megvan az ára: most a rendszer sem beszél mellé, hanem kimutatja a foga félautokratikus fehérjét.

A miénknél durvább autokráciákban a vasárnapi mécsesek az áldozatokért vagy szabadságukat elveszítő emberekért kerültek volna ki. A miénknél demokratikusabb rendszerekben az egész történet elképzelhetetlen lenne.

Az viszont pontosan a magyar rendszer jellemzője, hogy a hatalmon lévők fizikai erőszak nélkül, viszont teljes szimbolikus megsemmisítéssel és megalázással válaszolnak, és éppen azt a közösséget próbálják szétverni, ami az ellenállás erejét adta. Érdekes kérdés persze, hogy mi lett volna, ha a járványhelyzet nem vet véget az egyetemfoglalásnak, és a diákok nem távoznak maguktól.

Elveszik a diákoktól az épületet. (A hivatalos magyarázat szerint visszaadják a református egyháznak.) Elveszik még a nevét is, hétvégére már a táblája sem maradt ott. A képzéseket szétköltöztetik a város különböző pontjaira. A Hír tévéből és a közmédiából küldenek tanárokat, amivel teljesen világos politikai üzenetet küldenek. A kormánysajtóban pedig nemcsak gyalázzák a tiltakozó SZFE-seket, hanem kifejezetten a megalázásukra mennek rá.

A történetet arra fűzik fel, hogy az egyetem épületeiben rosszak voltak a viszonyok - sajátos érv egy tíz éve hatalmon lévő kormánytól, aminek feladata volt a fenntartás eddig. Ezt pedig odáig színezik, hogy az SZFE-sek egy büdös, ótvaros szekta, akik „meglapultak egy szutykos odúban”, illetve egy „bűzös pincében” tanultak eddig. Egymásra halmozott, visszataszító jelzőkkel igyekeznek a tiltakozók méltóságot sárba tiporni, ellenpontnak a rezsimlapok pedig már mutogatják a kifestett falú, új épületeket, ahova költözhetnek majd a diákok.

Klasszikus módszerek ötvöződnek itt:

• a szennysajtó politikai fegyverként való használata, ami hajszálra így működik Perutól Szerbiáig a hasonló rendszerekben (bár az magyaros csavar, hogy az egyetem új vezetése maga is megosztja a Facebookon a saját diákjait gyalázó riportot, aztán később letörli),
• a „hagyjuk lerohadni, hogy lehessen privatizálni”-modell,
• és a „kicsit jobb körülmények közé kerültök, de akkor aztán kuss legyen”-társadalmi alku, amit Magyarországon talán senkinek sem kell bemutatni.

A „modellváltás” a színművészetisek esetében konkrétan azt jelenti:

eddig az volt a modell, hogy tanulhattak nyugodtan az egyetemükön, most pedig az a modell, hogy büdös pincében lakó rágcsálókként mutatja be őket a közpénzen működő Fidesz-média.

Közben a magyar kormány sajtója által kívánatosnak tekintett egyetemista magatartást az Egyetemi Ellenállás nevű csoport testesíti meg, melynek vezetője a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom nevű szélsőjobboldali szervezetből, illetve a Farkasok nevű „hagyományőrző és ifjúságképző csoportból” érkezett. Ők üdvözlik a modellváltást.

Ha az egész történet csak az SZFE-t érintené, az is elég súlyos lenne. De a „modellváltás” (a NER egyik legorwellibb kifejezése) egyetemek sorában zajlik. Ha nem is ugyanolyan drámaisággal, mint a Vas utcában, de az sok helyen jellemző volt, hogy a vita lehetőségétől is megfosztották az átalakítást elszenvedő egyetemeket. Szegeden például úgy szavazták meg az egyetem szenátorai a modellváltást, hogy nem tudhatták, épp miről döntenek.

„A mi egyetemünk megmutatja, hogy mik a modellváltás valós veszélyei, hogy tényleg mit jelent a kontrollálatlan hatalom. Egészen hihetetlen, hogy az egyetem vezetése nem az egyetemet képviseli, hanem a fenntartót. Nálunk ez a helyzet, és ennek a modellváltás engedett utat. Ha nem lett volna az egyetemfoglalás, és nem vált ez ki ilyen éles reakciókat, akkor nem biztos, hogy világos sok embernek, hogy idáig el lehet jutni” - ezt a 444 videóriportjában fogalmazta meg Aujeszky Nóra Ilona SZFE-s hallgató.

„Nyugaton is vannak alapítványi fenntartású egyetemek, a világ legjobbjai között is sok működik ilyen módon, de a magyar modell alighanem egyedülálló abban, hogy úgy privatizál, hogy közben továbbra is az állam finanszíroz, a kuratóriumokba pedig önkényesen nevez ki a kormány többségében hozzá közel álló politikusokat és üzletembereket, méghozzá határozatlan időre” - írta Urfi Péter A magyar rektorok némán nézik végig, ahogy elveszik az egyetemek függetlenségét című cikkében.

Az SZFE történetében az egyedi nem az, hogy ezt művelik az egyetemmel, hanem az, hogy itt ütközött érdemi ellenállásba a módszer.

A Vas utcai épület ajtaja elé vasárnap egy táblát tettek, ezzel a felirattal: „Az egyetemi autonómia a demokrácia alapja. Adjátok vissza!”