Elég régóta követem hol kisebb, hol nagyobb lendülettel a fideszes pártsajtót, így már jó ideje feltűnt, hogy egy-egy témában mennyit radikalizálódott a párt körüli médiaudvar nyelvezete.A „folyamatosan durvul a közbeszéd” ezeréves toposz, amit valószínűleg azóta szokás felemlegetni, amióta egyáltalán létezik közbeszéd, mégis, a fideszes média hangsúly-eltolódásai egyértelműnek tűnnek.

Az egyik, számomra lehetségesnek tűnő magyarázat erre, hogy mivel ezekről a felületekről az érdemi vita és az esetleges belső kritika lehetőségét is teljesen kiszorították, így a szerzőknek csak a kormány által osztott vélemények ismétlése maradt feladatként. Ha viszont mindig ugyanaz az üzenet, abból könnyen az egymásra licitálás spirálja alakul ki: ha a fideszes lapokban megjelenő véleménycikkek szerzői egymással nem vitatkozhatnak, nem lehet egy kérdést több irányból körüljárni, nincs helye az árnyalatoknak, akkor nem marad más, ami megkülönbözteti írásaikat a többi megjelent írástól, minthogy kapcsolódva a kormány által kijelölt irányhoz, de még keményebb nyelvezettel még radikálisabb állításokat fejtsenek ki.

Arról, hogy a Fidesz hogyan alakította át politikai nehézfegyverzetté a médiabirodalmát, korábban nagyon részletesen írtunk már, de most nem a lejárató, világos politikai célok mentén született propagandaanyagaikra gondolok elsősorban, hanem az olyan mezei véleménycikkekre, melyek a saját tábor számára születnek. És ezek esetében is látványos, hogy hogyan radikalizálódott a tartalmuk.

Erős példa erre a központi kormánypárti lap, a Magyar Nemzet csütörtök reggeli véleménycikke, melyet a Jobbik nemzetpolitikai kabinetjének egykori vezetője, a fideszes sajtóban gyakran felbukkanó, profilja szerint Erdélyben élő Borbély Zsolt Attila írt.