Apám, akit újszülöttként a senkiföldjén húztak haza szánkóval a szovjet és a német csapatok között 1945 januárjában a szülésznőtől, szívesen mondogatta, hogy vidéken született, és tényleg: a személyijébe is Albertfalva volt beírva. A szülei néhány évvel korábban építkeztek az akkor frissen parcellázott területen Budapest határában, ahol így hirdették a telkeket:

„Gellért tértől 15 percnyire, a főváros határában, Albertfalva kertvárosban, rendes átszállójeggyel elérhető 120 négyszögöles, legtöbbnyire már közművekkel ellátott telkek kedvező feltételekkel eladók.”

Ez nem volt távolság, könnyű volt bejutni a hivatalba, a Budafokból kiszakított terület teljesen összenőtt a fővárossal. Pár év múlva aztán az egészet bekebelezte Budapest és a 11. kerület, a városhatár tíz kilométerrel arrébb került, Budafokon és Nagytétényen is túlra.

A 75 éve létrejött Nagy-Budapestről most a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hozott létre egy pofás kis honlapot, amiből a térképek és a régi képeslapok néznek ki a legjobban. Itt van egy például Albertfalva másik végéről, a budafoki vasúti felüljáróról (itt hangzatosabban, viadukttá dicsőítve), rajta kézzel írt felirat:

„Itt küldöm a Törökbálinti villamost ez megy Kamaraerdőbe.”

Igen, ekkor még a villamos (sőt a HÉV is!) a 41-es vonalán egészen Budaörsig és Törökbálintig járt.

„Ötéves tervünk első napján megvalósult Nagy-Budapest. A peremvárosok fővárosunk kerületeivé alakultak. Vörös Csepel Nagy-Budapest 21. kerülete lett. A vámbódékat kihelyezik a peremvárosok határaiba”

– számolt be az 1950-es filmhíradó, és a propaganda azt harsogta, hogy „az elhanyagolt peremvárosok rövidesen rálépnek arra az útra, amely világvárossá válásukhoz vezet”.

Oh, Budapest, új élet Budapestje,

Hol csak a munka népe él ezentúl,

Útját benned mind tisztább lét keresse

S mocsárba életkedved többé nem fúl

– írta Rozványi Vilmos a Nagy-Budapesthez című politikai versében. Bár Nagy-Budapestről 1949-ben a párt döntött politikai alapon (az előterjesztő Kádár János belügyminiszter volt), és a külterületeknek tett ígéretekből (új bölcsődék! csatornázás! gyorsvasút! száz KÖZÉRT-et, ezeret!) nem sok minden valósult meg, az agglomeráció fővároshoz csatolása már legalább fél évszázados ötlet volt, amit egy sor társadalmi és urbanisztikai szempont támasztott alá – és leginkább az, hogy Budapest kisgömböcként terjeszkedett és nyelte le a környékét.

Bárczy István főpolgármester és Harrer Ferenc már 1908-ban közzétett egy könyvecskét A szomszédos községeknek Budapesthez való kapcsolásáról címmel, amiben arról értekeztek, hogy

,,a nagy városok fejlődésének sajátossága, hogy társadalmi életük átcsap a szomszédos területekre.”

Mint kiemelték, Újpesttől Kispestig a környező települések nagy részében már alig van parasztház, a mezőgazdasági területeket legfeljebb csak a bolgárkertészek hajlandóak intenzíven művelni, a földbirtokosok ugyanis inkább a közeli parcellázásra és beépítésre spekulálnak.

A várostól északra a Károlyi, délre a Grassalkovich család volt a 19. század közepén a legnagyobb birtokos. Előbbiek uradalmain többek között Újpest, utóbbiakén Pesterzsébet, Pestszentlőrinc és részben Soroksár nőtt ki szinte a semmiből. A kialakuló telepek minden előzmény nélkül kezdtek épülni az 1860-as években: nem volt őslakosság, korábbi település híján településszerkezet sem, így legfeljebb a Pestre menő országutakhoz igazodtak a betelepülők. Beluszky Pál várostörténész szavaival:

őslakosság híján „összefutott” népesség alkotta a lakosságot.