„Mi nem a bérünkért dolgozunk, hanem annak ellenére. És ezt az emberek vállalják, nagyon méltatlan körülmények között. (...) Semmi mást nem szeretnénk, mint eleget tenni ennek a küldetésnek, de nem tehetjük” - halljuk szombat este az Iparművészeti Múzeum paravánja előtt „a felújítás nem várhat” feliratú pólókban összegyűlő múzeumi dolgozóktól. Vagy azelőtt, ami mögött a magyaros szecesszió legjelentősebb épületét sejteni lehet, látni azonban évek óta legfeljebb csak a kupolát látni belőle.

Magyarország egyik legjelentősebb kulturális intézménye és Budapest építészetének egyik legfontosabb műve nyolc éve van zárva, és továbbra sincs hihető terv arra, hogy az évek óta halogatott felújítás egyáltalán mikor fog elkezdődni.

Az Iparművészetit még 2017-ben zárták le a nagyközönség elől, az épületet két év múlva teljesen kiürítették, miután már nemcsak az életveszélyesen megdőlt kupolatornyot kellett lebontani, de a homlokzatról is kezdtek elemek potyogni az utcára. Azóta Lechner Ödön és Pártos Gyula 1896-ban átadott épülete őrzött építési terület - bármiféle építkezés nélkül. Az időről-időre lehulló téglákat háló igyekszik felfogni, az állványzat alatti összehugyozott járdákon nemigen jár senki.

Lechner életműve 2008 óta világörökségi várományos, a magyar állam azonban az építész egyik főművét hagyta teljesen lerohadni - és amióta az őrök nem engednek be senkit, a helyzet még nagyon sokat romlott.

Az Iparművészeti Múzeumba ezúttal sem lehetett bejutni, bár a szombat esti program látogatói előzetesen ebben bíztak. A nyáron a dolgozók akkor is megpróbálták tiltakozással felhívni a közvélemény figyelmét, amikor Lázár János azért jött az intézménybe, hogy műtárgyakat válogasson a Karmelitába. Az Építészet éjszakája sorozatba illesztve a múzeum dolgozói most megint alulról szerveződve, az intézmény vezetésétől függetlenül hirdettek programokat, hogy szabadidejükben felhívják a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára. Erre végül csak az épületen kívül, a Ferenc körút és az Üllői sarkán, villamoscsörömpölés és szirénázó mentők között kerülhetett sor egy sátorban.

Így is vagy kétszázan hallgatták az épület történetéről, a közönségtől elzárt százezres gyűjteményről és a folyamatosan halogatott rekonstrukcióról az előadásokat, és nézték az épületre vetített fényjátékot és videót - és végre első kézből jöttek információk arról, hogy milyen állapotok uralkodnak bent, ahol a nyilvánosság nem láthatja a pusztulás mértékét.